Szolgálat 20. (1973)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Jézus Krisztus, az Istenember

kapcsolatban. Az evangéliumi jelenetekben megfigyelhetjük, hogy Jézus minden esetben igazol egy-egy olyan gesztust, amely környezetét megbotránkoztatja. Bizonyos utalásokkal, szimbólumokkal fölfedi természetét. Ő az Orvos, aki a betegeket meggyógyítja és a bűnösöket hívja; ő a Jegyes: társainak nem kell böjtölniök, míg ő velük van; ő az Emberfia, aki ura a szombatnak, hatalma van a bűnök megbocsátására. Amikor Péter ezt mondja: „Te vagy a Messiás", ez a vallomás igaz és kifejezi Jézus titkát; de ez nem egyszerűen emberi állítás: Péter a hit indítására mondta ki. És ha Jézus a Messiás transzcendens értelemben, ez azt jelenti, hogy nemcsak vállalt egy küldetést, hanem azonos küldetésével: nemcsak tettei révén, hanem lényegénél fogva is az, aki kifejezi és betölti az emberi reménységet. Másszóval: Péter hitvallásában burkoltan benne van a keresztények Istenének, Jézus Atyjának megvallása, hiszen Jézus küldetését Atyjához való viszonya határozza meg.

Péter számára Jézus szavai (Mk 8,31) botrányt és megrendülést okoznak. Mégis, a Messiás kinyilatkoztatása illúzió lenne, ha nem értenék meg, hogy Isten küldöttjének szenvednie kell és meg kell halnia. Jézus a halál felé tart. A szinoptikusok, főleg Márk és Lukács azzal emlékeztetik erre olvasóikat, hogy időnkint megszakítják elbeszélésüket és megjegyzik: „Az Emberfia az emberek kezébe kerül és megölik, de halála után harmadnapra föltámad" (Mk 9,31). Márk azt is hozzáfűzi, hogy a tanítványok nem értették ezeket a szavakat. Az evangélisták biztos tényként adják elő azt, hogy Jézus előre ismerte sorsát és tudta annak jelentését. Amikor Jézus előre érzi sorsát és megjövendöli szenvedését és halálát, egyszerre biztosra mondja a tényt és ugyanakkor titokzatosnak mutatja annak jelentését. Jézus öntudata, magatartása a halál előtt egészen egyedülálló. A szinoptikusoknál összesen 19 olyan hely van, ahol Jézus szavai a jövő szenvedésre utalnak. Ebben az összefüggésben előszeretettel használja az Emberfia kifejezést, amely — tudjuk — Dániel 7. fejezetének titokzatos, transzcendens alakjára utal. Ezek a szövegek úgy mutatják be Jézust, mint Isten küldöttjét, aki tudatában van küldetésének, élete végső kifejletének, de nem ismeri a szenvedéstörténet minden részletét. Minden jel arra vall, hogy Jézus valóságos ember és emberi öntudattal néz szembe a halállal. Nem anticipálhatja az ismeretlen jövőt. A getszemáni kert halálos gyötrődése nem megjátszott jelenet. Az evangéliumok nem engedik meg azt, hogy Jézus magatartása mögött a jövő világos szcenárióját tételezzük föl. Ha csodát képzelnénk el, tehát ha a betlehemi kisded, a názáreti munkás, vagy a szenvedés felé tartó Mester lelkében ott látnánk a tévedhetetlen Istent, aki mindent előre lát és előre átéli a húsvéti diadalt, ez annyit jelentene, hogy tagadnánk Jézus igaz emberségét, vagy két Krisztust tételeznénk fel; vagyis Jézus misztériumát feloldanánk a mítoszban.

Az evangéliumok alapján megsejthetjük az Istenember titkát, aki az abszolút jövővel szemben, az Atyához való átmenet előtt, szabadon, szeretetből az üresnek tűnő halálba veti magát, az önkiüresítésberi keresi az Isten teljes11