Szolgálat 20. (1973)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Jézus Krisztus, az Istenember

csemőé.) Egészen pontosan: az Atya maga kezdi kinyilatkoztatni, hogy ő küldi Jézust, hogy ő Jézus eredetének és missziójának forrása.

Megkeresztelkedése után Jézus hirdetni kezdi az Isten országát. Tanítja a köréje sereglő népet — új törvényt ad —, meggyógyítja a betegeket, megbocsátja a bűnöket. Azok közül, akik közelebbről követik, apostolokat választ és ezeket egyre jobban beavatja az Istenország titkaiba. Általában hitet kíván hallgatóitól és még azokat is követésére szólítja fel, akik nem lehetnek vele, akik a szó szoros értelmében nem szegődhetnek nyomába. A Hegyi Beszédben azt tanítja, hogy mindannyian az Atya gyermekei vagyunk, hogy életünkben a mennyei Atya tökéletességét kell utánoznunk. Jézus magatartása és beszéde felkelti, táplálja, megerősíti hallgatói hitét. De vajon ez a hit Istennek, avagy őneki magának szől-e? Érdekes, hogy a szinoptikusoknál csak egyetlen egy esetben mondja Jézus (Mt 18,6): „Ezek a kicsik, akik hisznek bennem“. Egyébként kifejezetten az Istenben való hitről sem beszél. Általában csak azokról szól, akik hisznek, akiknek hitük van. Ha ennek a futnak a tárgyát meg akarnánk határozni, talán így fejezhetnénk ki legpontosabban a szövegek tartalmát: „Higgyetek az Evangéliumban!" (Mk 1,14) Vagyis: Higgyétek azt, hogy most Isten valami egyedülálló, végérvényes tettet visz végbe, és ennek Jézus a tanúja és főszereplője. Isten, Jézus és az esemény nem keveredik össze: mindegyiknek megvan a maga sajátos alakja és szerepe. De ugyanakkor nem is választhatók szét. Innen van az, hogy a legtöbb esetben a „hinni" igéhez egyaránt hozzátehetjük az „Istenben", „Jézusban", vagy „az Eseményben" (az Istenország eljöttében) határozót. Ez egészen világos János evangéliumában, amely jobban kibontja a szinoptikusok gondolatát.

Jézus nyilvános működése során lassan-lassan vezeti övéit személye és messiási küldetése felfedezésére. A döntő pillanat kétségkívül Péter vallomása Fülöp Cezáreájában. Ezt az epizódot a szinoptikusok úgy mutatják be, mint fordulópontot Jézus nyilvános működésében. Különösen Márk (8, 27-30) hangsúlyozza a kritikus pillanatot. „Ettől fogva arra kezdte oktatni őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, főpapok és írástudók elvetik és megölik, de harmadnapra föltárnád. Egész nyíltan beszélt mindenről ..." Jézus kezdi felfedni a messiási titkot. Simon Péter megrémül, megbotránkozik, amikor Jézus szenvedéséről és haláláról hall. Ebből és Jézus korholásából világos, hogy nem fogja fel saját vallomása jelentését. Nem a test és a vér jelentette ki neki Jézus misztériumát, ahogy Máténál olvassuk (16,17), hanem az Atya. A Fülöp Cezáreájában történt vallomás nem egyszerű hitvallás, tehát olyan kiáltás, amelyben a hit fejeződik ki. Péter Jézus kérdésére válaszol: „Ki vagyok én?" (Kinek tartanak engem az emberek?) Tehát a kérdés Jézus személyazonosságára vonatkozik. Jézus azonosságának nem kellett volna problémát okoznia, hiszen Názáretben bárki megmondhatta volna: „Ez az ács, Mária fia, Jakab, József, *|údás és Simon testvére" (Mk 6,3). És mégis döntő kérdés Jézus számára személyazonossága: arra akarja késztetni környezetét, hogy állást foglaljon személyével

10