Szolgálat 19. (1973)

Boros László: A boldog ember és Istene

birodalmának fejedelmévé: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa“ (Mt 5,10). A boldogság azt jelenti, hogy valaki mindezt elviseli, maradéktalanul nyitott a Titok felé, és közben gyökerei benne maradnak az emberség elveszett mélyeiben.

Becsületesen megkérdeztük szívünket az emberi boldogság felől. Nem felszínes kívánkozásainkat, vagy a dolgok látszata után kapó vágyainkat, hanem a tökéletes emberségnek azokat a mély sejtelmeit bennünk, amelyeket annyiszor elárulunk, de soha igazán felejteni nem tudunk. Ez „az“ ember. A boldog embernek ezekből a mély emberi sejtésekből fölmerülő alakja tökéletesen megegyezik a boldogságnak azzal a lényegi leírásával, amelyet maga Krisztus adott nekünk „boldogságaiban“. Gyakran úgy állítják be ezeket, mint valami teljesen újat, értelemelleneset, paradoxot, emberileg föl nem foghatót; éppen ez lenne bennük az „isteni“. Aki így beszél, az nemcsak könnyelmű, de azt is igazolja, hogy ugyancsak keveset tud az emberiét mélységeiről. A „boldogságok“-ban semmi új nincs, ami kiforgatna magunkból; minden teljesen emberi bennük, megfelel az emberiét alapvető vágyának, a legkisebb részletekben is. Nem kellene torzképet csinálnunk az emberiből, hogy felületesen, felszínesen kiemelhessük Krisztus üzenetének meglepő nagyságát. Az emberi élet éppen elég nagy, végtelenül fölébe emelkedik magának az embernek. Aki maradéktalan becsületességgel embermódra gondolkodik, mindig már magát Krisztust fogja fel. Nem az a meglepő, hogy az ember üyet tud gondolni, megsejteni, óhajtani, hanem az, hogy egy embernek csakugyan sikerült mindezt a vágyat és sejtést önmagában egyesíteni és megvalósítani, hogy élt közöttünk egy ember, akinek az életében mindez egyszeriben „rendben volt“. Ez volt az atyák lenyűgöző újdonságélménye: Krisztusban az új maga Krisztus; nem új ígéreteket hozott, hanem maradéktalanul beteljesítette az ígéreteket, ő a mi létünk Amen-je.

A jelzett gondolkodási elemek összefoglalásával tehát következőképpen fogalmazhatjuk meg a keresztény antropológia egyik meghatározását: Az ember az a lény, aki a boldogságra vivő útját szegénységgel, szomorúsággal, szeldséggel, vággyal, irgalmassággal, tisztasággal, békeszerzéssel és szenvedéssel találhatja meg, és ebben megsejti a lényében hordozott ígéretek örök teljesedését.

Ha becsületesen hiszünk abban, hogy Krisztus valósága embervoltunk beteljesedése, és ha ezt a hitet szolid gondolkodással bekebelezzük filozófiánkba, akkor föl kellene tudnunk vázolni az ember képét a hegyibeszéd, vagyis Krisztus „alapvető antropológiája" alapján. Ott Krisztus valóban megmondta nekünk, hogyan képzeli el az embert. Érthetetlen, miért vallott itt olyan messzemenően kudarcot a keresz92