Szolgálat 19. (1973)

Boros László: A boldog ember és Istene

tény antropológia, miért nem merészelte filozófiájába fölszívni a hegyibeszédből származó gondolkodói ösztönzéseket. Ebben az értelemben azt állíthatjuk, hogy az ember — Alexis Carrel könyvének egy kicsit feltűnésre pályázó, de magát a tényt szem előtt tartó címével élve — még mindig „ismeretlen lény“, és mindaddig az marad, míg megfontolásának irányában nem tér radikálisan Krisztus felé. Ismert patológi- kus jelenség az amnézia; a háborúval kapcsolatban nem ritkán előfordult. Itt él egy ember, teszi ezt meg azt, de elfelejtette, hogy kicsoda. Ezzel életéből hiányzik a középpont, az egység. Valami hasonló történt a keresztény emberképpel, csakhogy szörnyűséges mértékben. A keresztény ember mintha elfelejtette volna a nevét, mert hiszen neve magának Krisztusnak a nevébe ágyazódott. Nem feledhetjük el Krisztus nevét úgy, hogy ugyanakkor tudatában maradunk saját nevünknek, saját életűtunknak, életünk értelmének. Eljött az ideje annak, hogy a keresztény antropológia a keresztény tapasztalat egészéből kiindulva és teljességét átfogva gondolkodjék, a páli szavak értelmében: „Minden a tiétek, ti pedig Krisztuséi vagytok“ (lKor 3,23).