Szolgálat 19. (1973)

Boros László: A boldog ember és Istene

maga működne, ő lenne jelen közöttünk. A „békesség Istene" (2Kor 13,11), akinek „úgy tetszett, hogy benne (Krisztusban) lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy ő a kereszten vérével békességet szerzett" (Kol 1,20). így sűrűsödik a békeszerző köré az, ami világunkban Krisztushoz hasonló, a hasonlatosság az Isten Fiával, aki „a mi békénk" (Ef 2,14). Csakugyan Isten fiai ők a világban, és életük maga már bizonyítéka Krisztus létének és alakjának. Elég tanúja lenni érzületüknek, hogy távolról megsejtsük magát Krisztust, sőt „keresztjének vérét" is: „Boldogok a békeszerzők, mert Isten fiainak fognak hivatni" (Mt 5,9).

Nyolcadszor: a szenvedés. Az eddigiekben egészen közel került hozzánk a boldog ember alakja, úgyhogy evidenciája hatalmába ejtett. Ugyanakkor azt is meg kellett sejtenünk, milyen veszélyeztetett az ilyen egzisztencia, milyen tehetetlenül kiszolgáltatott az emberi szenvedésnek. A boldog ember immanens szenvedést hord magában, magának boldogságának a keresztjét. Mert nincsen nagyobb fájdalom, mint maradéktalanul magunkban hordozni a boldogságot, és egyszersmind kiszolgáltatva lenni az elveszett embervoltnak, sőt önmagunkban egyesíteni mind a kettőt: boldogságot és elveszettséget. Ez a kettő nem kívülről van kiszabva a boldog emberre, hanem már eleve adva van boldogságával együtt. Hiszen ez a boldogság éppen abban áll, hogy beleáll az elveszettek körébe, maradéktalan becsületességgel osztozik sorsukban, hogy így igazságosságot hozzon létre a világban. „Helyes világnak" kell létrejönnie benne, olyan birodalomnak, amelyben minden egyidejűleg otthont talál, boldog békében együtt élhet egymással, olyan világnak, mint Izaiás imént idézett eszkatológikus látomása festi: a gyermek az áspiskígyóval játszik, borjú és oroszlánkölyök együtt legel, a kecskegida ott fekszik a párduc mellett. Ez a jó ember lelkének állapota. Nem varázslat árán jön létre, hanem emberkéz építi föl, emberlélek szenvedi át, emberhűség tart ki benne. Ezért a jó ember mindannyiunkhoz közel áll bensőséges barátsággal, mégis mindnyájunktól teljesen idegen, visszavonult előlünk egy csak sejtett, de mélyében kimeríthetetlen szenvedés birodalmába. Ha a teológia legalább jelzésszerűen meg akarja érteni Krisztus létét, akkor egészen szorosan egymás mellé állít két alapfogalmat, és azt mondja: Krisztus olyan ember volt, aki teljességgel Isten „visio beatifica“-jában (boldogító szemléletében) élt, ugyanakkor pedig végrehajtotta a létnek azt a kockázatos kalandját, amelyet a „descensus ad inferos" (pokolraszállás) névvel illetünk. Ugyanaz az „én" ujjongott benne Isten boldog közelségében, és ugyanakkor kimondhatta: „halálosan szomorú a lelkem" (Mt 26,38). Csak ez a két ellentétes élmény „tágította ki" annyira Krisztus lelkét, hogy az egész teremtés „szélességét és hosszúságát, magasságát és mélységét" (Ef 3,18) magába tudta venni, és így lett a Minden beteljesedésévé, a világ új

91