Szolgálat 19. (1973)

Boros László: A boldog ember és Istene

tengerek nagyszerűsége. A világosság, az átlátszóság ereje ez, egy ragyogó nap, vagy egy önmagában tökéletes forma világító szépsége. Az önmagával harmonizáló lét: a szépség ereje, amely semmit sem akar tőlünk, nem erőszakolja ránk magát, ideadja mindenét, amije van, és ez boldoggá teszi. Mégis jobban megragad minket bensőleg a tiszta lét tanúsága, mint a világ minden hatalma. Olyan boldogság sugárzóereje működik itt, amely önmagával nem gondolva, másokért él; minden kettősség nélküli, tiszta lény. És ha nekünk adja magát, megrendülünk, olyan teljes és föltétien ez az odaadás. Szinte szeretnénk odakiáltani: „Nem, ezt nem teheted meg; én nem vagyok méltó az odaadásodra!“ És mégis megtörténik, egyszerűen, magától értetődően, mint ahogyan egy virág, egy váza, vagy egy fa formája átmintá- zódik ránk, s eközben mégis tiszta és érintetlen marad. Ilyen emberek az igazságot képviselik számunkra; a velük való találkozás életünk egyik legnagyobb kegyelme. Nyitottságuk és tiszta odaadásuk a bizonyság számunkra, hogy valamiképpen rajtunk keresztül az örökkévalóságba látnak, abba az abszolút Létbe, amely belénk sűrűsödik. Istent látják már, és vele vannak a világ minden szegényes dolga kö- zepett. „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent" (Mt 5,8).

Hetedszer: a békeszerzés. Ezekben az emberekben valami sajátos teremtőerő működik. „Alapítanak“, vagyis kegyelmi, szent művet hoznak létre világunkban. Lényeges művük: a béke. Tehát feltűnés nélküli mű: nem új elemeket hoz elő a létből, nem új gondolatokat, új ösztönzéseket teremt. A már meglévővel foglalkozik, azt hozza helyes rendbe. Alázatos tett ez, szinte mindenki megfeledkezik róla, vagy később majd önmagának tulajdonítja. Tartózkodó tett is: a békeszerző észrevétlen marad; halálos indulatokat fog fel és nyugtat el, engedi, hogy az érzelmek összeütközzenek és így megszabaduljanak villamos töltésüktől, utat és kiutat keres, az érdekeltek mellett marad, sokáig, ha úgy kell. Csak az igazságba szilárdan belegyökerezett ember tud békét szerezni sértés és egyben megalkuvás nélkül. Az igazságnak mindenki számára meg kell születnie az ellentétekből; a békeszerző csak mellettük áll, és ha a szülés megtörtént, visszahúzódik. A mű pedig ott áll világító magátőlértetődésében, és mindenki azt hiszi: én tettem ezt. Az önzetlen szeretet egyik legnehezebb műve ez. Az embernek egészen bele kell merülnie közben a feldúlt másikba, hogy teljesen vele lehessen. Ugyanakkor azonban meg kell őriznie benső tisztaságát, szilárdnak, szerénynek, nyugodtnak kell maradnia. Békét hozni egy széthulló lélekbe: ezt csak az teheti meg, aki bensejében megtalálta a békét, vagy akinek az élete a béke keresése. És ez a béke majdnem mindig csak egy pillanatra sikerül. A fáradságosan létrehozott harmónia máris széteséssel fenyeget. Ezért abban az emberben, aki békét tud sugározni, mintha Isten

90