Szolgálat 19. (1973)

Ujváry Julianna: Helen Keller

Már gyermekkorában megjegyezte róla valaki, aki utazás közben ismerte meg: „Sokáig éltem és sok boldog arcot láttam, — de ma estig nem láttam még egy olyan ragyogó arcot, mint ezé a gyermeké!“ És már 70 éves, amikor egy újságíró azt mondja róla: eleven tanúja annak, hogy a boldogság így is lehetséges.

És Helen adta tovább ezt az örömet másoknak. Nagyon szerette a gyerekeket, sokat foglalkozott velük, mesélt nekik. A gyerekeknek általában soha nem volt nehézségük, hogy beszédét megértsék.

Szerette a társaságot, szívesen volt emberek között. Egész teste úgy alakult, hogy szinte eszköznek használta arra, hogy kapcsolatba léphessen az emberekkel.

kündig érdekelte minden. Ha csendes toronyban élt is, ez a torony nyitva volt' a világ felé és Helen mindig tudta, mi történik a világban. Érdekelte a világ sora, tanult és foglalkozott történelemmel, közgazda- Sággal, politikával is. És főleg rengeteget olvasott: titkárnője sokszor még éj felen messze túl is hallotta a lapok suhogását. Legkedvesebb könyve a Biblia: „Ügy szeretem, ahogyan egy más könyvet sem.“ És hogy ez nem puszta szólam, abból látszik, hogy könyvei, cikkei tele vannak bibliai szófordulatokkal, onnan kölcsönzött hasonlatokkal, arra vonatkozó megjegyzésekkel.

Külsőleg Helen magas volt, erős testalkatú, kifejező arcéllel. Nem felelt meg a vakokról általában alkotott képnek, mert tapintóérzéke nem volt olyan fejlett, mint a vakoké szokott lenni. Kézügyessége sem volt, nem is nagyon törődött a kifejlesztésével. Ami őt érdekelte, amit fejlesztett, az az volt, amivel az emberekkel kapcsolatba tudott lépni: az írás: rendes írógépen, Braille-gépen írt, ebben is inkább lassú volt, de pontos, hiszen visszaolvasni nem tudta, amit írt; az olvasás: domborított betűket, többfajta Braille-írást olvasott, ismerte és alkalomadtán használta a morzet is; a beszédhez saját hangját használta és a kézbe-írást. Igen sok levelet írt, s ezekben szinte megdöbbentő nyomon kísérni stílusának rohamos fejlődését. Emlékezete jó volt, az embereket egyszeri találkozás után megismerte, fejlett volt benne az „érintő emlékezet“. Ahogy mi hallás, látás útján emlékezünk, úgy emlékezett ő érintés útján. Amit megtapintott, vagy kezébe írtak, nehezen felejtette el. Fejlődésének elején gyakran vette szószerint a neki mondottakat. Valaki azt mondta neki: „A magyarok született zenészek.“ Mire Helen: „Énekelnek, amikor megszületnek?“ És mikor az illető elmesélte, hogy Budapesten egy tanítványának többszáz dallam volt a fejében, Helen nevetve jegyezte meg: „Azt hiszem, annak a fejében nagy zaj lehetett!“ De hamar rájött tévedéseire és sokszor kinevette saját magát.

Szerette a nemeset, hitt az emberek jóságában. Valaki egyszer megkérdezte tőle, mi a szeretet. „Az Isten áldja meg, erre igazán könnyű válaszolni: az, amit mindenki érez mindenki iránt!“

80