Szolgálat 19. (1973)
Ujváry Julianna: Helen Keller
őszinte volt és becsületes. Kimondta, amit gondolt, ugyanakkor azonban tapintatos is volt. Egész beállítottsága optimista és idealista volt, élete végéig. Ez az idealizmusa és optimizmusa diktálta minden cselekedetét. Anne mondta egyszer: „Nagy dolog érezni, hogy van valami hasznunk a világban, hogy valakinek szüksége van reánk . . Ezt a lelkületet vette át Helen. Negyvenéves korában befejezte a tanulást, önmaga képzését — és ettől kezdve haláláig másokért élt, mások megsegítésére törekedett. Főleg a vakokra volt nagy gondja. Egyik állami kórházból a másikba utazott, cikkekben számolt be tapasztalatairól, a betegek nehézségeiről, az orvosi erőfeszítések sikereiről. 1950-ig kétmillió dollárt szedett össze a fogyatékosak, elsősorban a vakok intézményes megsegítésére. Még 75 éves korában is napi 6-7 órát dolgozott: levelezett, cikkeket, könyveket írt, előadásokat tartott, személyes keresztesháborút vezetett védencei érdekében. Egy alkalommal azért utazott Japánba, hogy a kormány nemtörődöm magatartását megváltoztassa a vakokkal szemben. Bejárta Európát, a Közel- és Távolkeletet, Dél- és Középamerikát, Kanadát, nem is beszélve az Egyesült Államokban tett számos felolvasó- kőrútjáról. Mindkét háborúban látogatta a hadikórházakat és vigasztalta, erősítette a sebesülteket, elsősorban a megvakultakat. Vallotta, hogy „az élet izgalmas és a legizgalmasabb, ha másokért éljük.“ Voltak persze nehéz órái is: „Nem igaz, hogy soha nem vagyok szomorú, vagy lázadó. De egyszer régen elhatároztam, hogy nem panaszkodom. A halálos sebesülteknek törekedniük kell arra, hogy hátralévő napjaikat vidáman éljék le — másokért. Azért van a vallás, hogy szívüket bátornak tartsa meg, hogy mindvégig mosolygó arccal tudjanak harcolni.“ Vajon hogyan jutott el Helen Keller az Istenhez? Anne Sullivan azt írja, hogy Helen olvasta a görög regéket, isten, istennő, menny, lélek ismerős szavak voltak számára, de soha nem kérdezett utánuk. Istenismerete a természetből indult ki. Megismerte az emberi erők határait, felfogta, hogy valami nagyobb hatalom alkotta a földet, a napot és ezer más dolgot a természetben, amelyet ismert. Egy nap aztán megkérdezte annak a hatalomnak a nevét, amelynek létezéséről saját értelmében már meg volt győződve. Tízéves volt, amikor kérdései záporozni kezdtek Annere; az felelt, ahogy tudott, majd egy nálánál illetékesebbhez vezette. A presbiteriánus püspök, Philip Brooks volt ez. Tanította — mint Helen írja — nem különleges dogmákra, hanem arra, hogy Isten atyánk és minden ember testvérünk, hogy Isten a szeretet, mi az ő gyermekei vagyunk, ezért a legsötétebb felhő is eloszlik egyszer és a rossz nem fog győzni. Ez a 6 81
