Szolgálat 19. (1973)
Ujváry Julianna: Helen Keller
Hirtelen mintha ködösen ráébredtem volna valami elfeledettre — a visszatérő gondolat mámoros izgalma járt át; és valahogyan megnyilatkozott nekem a nyelv titka. Megértettem, hogy „v-í-z“ azt a csodálatos hűvös valamit jelenti, ami a kezemen végigfolyt. Ez az életrekelt szó fölébresztette a lelkemet, világosságot, reményt, örömet adott neki, szabaddá tette! Igaz, voltak még korlátok, de ezeket idővel le lehetett dönteni. Mikor eljöttem onnan, égtem a tanulás vágyától. Mindennek neve volt, és minden név új gondolat szülője lett. Minden tárgy, amit csak hazafelé megérintettem, mintha csupa vibráló élet lett volna. Azért volt ez, mert mindent ezzel a most kapott különös új látásommal láttam. Aznap nagyon sok új szót tanultam. Nem emlékszem mindre, de tudom, hogy köztük voltak: anya, apa, nővér, tanító — olyan szavak, amelyektől körülöttem a világ „virágba borult, mint Áron vesszeje“. A gyermekben hihetetlen tudásszomj nagy intelligenciával párosul. Mindennek akarja tudni a nevét, mindent és mindenkit ismerni akar. Anne alig győzi írni a szavakat a tenyerébe. De rájön: Helent nem úgy kell tanítani, mint egy hétéves gyermeket, hanem úgy kell foglalkozni vele, mint egy beszélni tanuló kisbabával. Azt sem „tanítják“ beszélni, hanem a szavakat, a mondatokat, a beszédet állandó hallásból, ismételgetésből tanulja meg. Anne is így tanítja ezután Helent, mesél neki, beszél, ugyanúgy, mint egy másik gyereknek tenné — csak füle helyett a tenyerébe. Leír mindent, amit lát, magyaráz, ha Helen nem is érti. Beszélget vele, természetesen, nem a tanulás, hanem a beszélgetés kedvéért, bátorítja, hogy ő is meséljen másoknak, bátorítja a családtagokat, hogy beszélgessenek vele. Először csak a tárgyak nevét tanítja meg, tapogatás útján. Aztán felhasználva Helennek a „nagy — kicsi“ fogalompárra feltalált jelét, elindítja a jelzők útján. Játékosan tanítja tovább: megjátszatja vele, hogy ül a széken, beteszi a szekrénybe, benn van a szekrényben. Helen egyszer gyöngyöt fűz, időnként összetéveszti a sorrendet, megáll, töri a fejét, hogyan csinálja. Anne megkopogtatja a homlokát és betűzi: „gondolkodj“. Az első elvont fogalom! Helen tanul — és még többet akar tudni. Eleinte szavakat tesz csak egymás mellé, — de Anne mindig egész mondatokat mond neki. És lassan Helen is összerakja a szavakat. Nagy öröm az első „és“ használata, vagy amikor Anne azt mondja: „Helen felmegy az emeletre“, és Helen nevetve kijavítja: „Tanító téved! Te felmégy az emeletre!“ Különös szó a „talán“ is, de Anne azt is meg tudja magyarázni. A gyermek nemcsak érintkezni akar az emberekkel, de mindent tenni akar, amit a normális emberek tesznek. Most olvasni akar. És Anne megtanítja rá. Először domború betűkkel olvasnak. Helen kitapogatja a betűt, Anne a tenyerébe betűzi. Aztán szavakat olvas; Anne vagy 77
