Szolgálat 19. (1973)

Őry Miklós: Angelo Giuseppe Roncalli

Ezen az új napon úgy akarok járni-kelni, mint Fiad tette földön jártában: mindenütt jót cselekedve . . . Senkise távozzék tőlem anélkül, hogy legalább egy jó szót ne kapott volna tőlem. Engedd, hogy magamról megfeledkezve, átélhessem mások helyzetét. Engedd, hogy sohase veszítsem el önuralmamat, sose legyek barátságtalan vagy sértő. Engedd, hogy mindig megnyerő modorú legyek és legyen bennem mindig egy szikrányi humor, amelyre annyira szükség van életünkben . . .

Nem hiába krisztusi ez a szeretet: a szenvedés és az áldozat átkarolásában virágzik ki. Már püspöksége elején Eudes Sz. János imáját vallja magáénak: „ó Jézus, megfeszített szeretet, imádlak szenvedéseidben . . . Átadom magamat a kereszt szellemének. S e szeretet szellemében, a föld és ég nagy szeretetében, irántad való szeretetből teljes szívemből magamhoz ölelek minden testi és lelki keresztet, amelyet rám küldesz.“ És később Péter székében: „Péter utóda tudja, hogy személyében és tevékenységében a kegyelem és a szeretet törvénye tart fenn, éltet és szépít meg mindent. Jézus és Simon Péter, János fia között fennálló kölcsönös szereteten, mint láthatatlan és látható fundamentumon alapszik a világ előtt az egyház . . . Életem csak szeretet lehet Jézus iránt és a lelkekért és az egész világért kiáradó jóság és áldozat.“ „Tökéletesen hasonlítani Krisztushoz, akinek ő a helyettese, mégpedig a megfeszített Krisztushoz, aki vére árán váltotta meg a világot.“ Betegségét és haláltusáját nem hiába követte elakadt lélegzettel az egész világ: érezték, hogy most valami hasonló történik, mint a Nagypéntek isteni szeretetáldozatában. „Ez az ágy oltár. Az oltár áldozatot kíván, fme, kész vagyok . . . Nyugodt vagyok. Mindenkor Isten akaratát akartam teljesíteni, mindig, mindig.“

Egész életében a nép fia volt, az is akart maradni, az Egyház legfelsőbb polcán is. Erős, tömzsi alakja szinte külsőleg is kifejezte a földhöz tartozását. Még hivatalos nunciusi beszédeibe is bele-beleszőtt egy- egy jelenetet ifjúkorából és a bergamöi életről. Családjával mindig a legközvetlenebb kapcsolatban maradt és nagy elfoglaltsága ellenére is hosszú leveleket írt (több mint 700 maradt fönn!) nemcsak szüleinek, amíg éltek, és testvéreinek, hanem nagyszámú rokonságának is. Ha naplójába a lelkét írta bele, akkor ebbe a „világi naplójába“: családi levelezésébe a szívét tette, ő maga is 13 gyermekes családból származott, egyik testvérének iz tíz gyermeke volt. Ezt a sok unokaöccsöt, unokahúgot és azok sorsát is mindig szemmel kísérte, és egy-egy jótanáccsal, figyelmeztetéssel, ha kellett, átsegítette őket az élet útvesztőin. Egyik unokahúgának írja, hogy bizonyára jó feleség volna egy rátermett fiatalember mellett, de most áldozat árán is beteg apja mellett kell maradnia. Amíg tehette, majd minden ^vben egy hónapot töltött családja körében. Ezek között az egyszerű, de hivő, jóindulatú emberek között érezte jól magát. Még mint párizsi nuncius is vágya62