Szolgálat 19. (1973)

Őry Miklós: Angelo Giuseppe Roncalli

megbántás ért. Kész vagyok feláldozni magamat, vagy áldozattá lenni. A jó Isten tud mindenről és majd ő szolgáltat nekem igazságot. Mindig jóval akarok fizetni a rosszért és azon fáradozom, hogy az evangéliumot többre értékeljem az emberi politika mesterkedéseinél.“ Mint püspök „a kereszt emberének“ tekinti magát és Szalézi Sz. Ferenc hasonlatát alkalmazza magára: „Madár vagyok, amelyik tüskés bokorban énekel.“ „Hallgatás és szelídség a legjobb eszközök arra, hogy gyümölcsöző módon valami keveset én is szenvedjek Jézus szeretetéért.“ Pápasága alatt még bőségesebb alkalma volt fájdalmasan tapasztalni, mennyire nem tehet eleget a legjobb akarattal sem mindenki óhajának.

Gyakran visszatérő tapasztalata és bánata: „Deridetur justi sim- plicitas“ (vö. Jób 12,4), kigúnyolják az igaz ember egyszerűségét. Pedig „ez az a biztos út, amely megszégyeníti a világ bölcsességét és amely a legjobban megegyezik az udvariassággal, az igazi előkelőséggel, a tudomány legmagasabb fokával ... ez tesz alázatossá, ez visz közelebb Jézus lelkületéhez, ez vonzza és vezeti az üdvösségre a lelkeket.“ „Az egyszerűségben nincs semmi, ami ellentmondana az okosságnak, és fordítva is igaz. Az egyszerűség egyúttal szeretet is; az okosság pedig gondolat. A szeretet imádkozik, az értelem virraszt. Tökéletes összhang!“ A túl okosok ugyan kézlegyintéssel bírálják el az egyszerűséget és azt tartják jónak, ha a pápa beszéde, még a mindennapi is, tele van titokzatossággal és mélyértelműséggel. De „sokkal megfelelőbb Jézus példájáról tanúskodni vonzó egyszerűségünkkel.“ Közismert az a kijelentése is, amelyet egy anglikán zsinati megfigyelőnek tett: „A teológusok azok, akik ebbe a kátyúba juttattak bennünket: nekünk közönséges keresztényeknek, már mint önnek és nekem, az a dolgunk, hogy kievickéljünk belőle.“

Ezek a gondolatok már megvilágítják a „buono papa Giovanni“ sze- retetének gyökereit is. Angelo Roncalli természeténél fogva jóindulatú, kedves és szeretőszívű volt. De mekkora út vezet ettől a természetes adottságtól a „szelíd és alázatos szívű Jézus“ tudatos és hősies követéséig, addig a szeretetig, amely „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel!“ Bulgáriai delegátus korában írja: „Nagy tapintattal és megértéssel kell kezelnem az embereket és körülményeiket. Arra törekszem, hogy azokért is imádkozzam, akik nekem szenvedést okoztak. S aztán mindenben nagy jóságot és határtalan türelmet kell tanúsítanom . . . Ha a felebaráti szeretetet sikerült minden áron diadalra vinnem, lehet, hogy bambának tartanak. Engedem, hogy megtiporjanak, de türelmes és jó akarok lenni egészen a hősiességig.“ A felebaráti szeretetről azt mondja, hogy az az ő „regulája“. És micsoda gyakorlati magasiskoláját imádkozta magába ennek a szeretetnek Jézus példájából minden reggel:

61