Szolgálat 19. (1973)

Sántha Máté: Franz Jägerstätter

cellájába, aki este már fölvette a szentségeket. Nyugodtan virraszt, egy panasszava sincs. Előtte az asztalon egy formula fekszik, csak alá kellene írnia, hogy megmentse életét. Amikor a pap figyelmezteti erre, mosolyogva tolja félre a papirost: „Nem esküdhetem föl egy olyan rezsimnek, amely igazságtalan háborút visel.“ A pap ekkor felajánlja, hogy vallásos könyveket hoz neki, vagy felolvas az újszövetségből. A válasz: „Bensőmben teljesen egyesülve vagyok az űristennel, minden olvasmány csak akadályozna Istenemmel való érintkezésemben.“ Derűs, sugárzó, bizakodó tekintete felejthetetlen maradt a káplánnak. Ugyanezzel a nyugalommal lépett a nyaktilóhoz is. Aznap este a pap gratulált a berlini karitásznál dolgozó osztrák nővéreknek hősi honfitársukhoz és kijelentette: „Biztos vagyok benne, hogy ez az egyszerű ember az egyetlen szent, akivel életemben találkoztam.“

Miért?

Ezzel a tökéletesen egyenesvonalú élettel szemben az alapvetően fölvetődő kérdés: mi alapozza meg elvileg?

Induljunk ki talán abból, mi nem. Zahn végigkérdezte fő adatszolgáltatóit: volt-e olyan benyomásuk, hogy Franz vallási mániákus, vagy bármiképpen nem normális. Nemcsak hogy egyértelműen tagadó választ kapott, de kifejezetten hangsúlyozták „mindenestül egészséges beállítottságát vallási dolgokban“, világos, logikus érvelését. Legtalálóbban foglalja ezt össze Berhard Kunza, a harmadik pap, aki közvetlenül kivégzése előtt érintkezett vele: „Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy fanatikus', vagy éppen lelkibeteg. A legcsekélyebb mértékben sem keltette ezt a benyomást. Inkább bámultam bátorságát és egyszerű, mély, mesterkéletlen jámborságát.“

Említettük, hogy Fliesser püspök szerint „a mártíriumot szomjazta“. Kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy a püspök ezt csak saját utólagos igazolására hozta föl. Legszemélyesebb hangú leveleiben sem található ilyesminek nyoma. Mindennemű egzaltáltság távol állt tőle. A börtönből küldött írásain végigvonul az a vágy, hogy szeretne kiszabadulni, családja körében élni, földjén dolgozni, gyermekeit nevelni. De mert Isten törvénye és a lelkiismeret szava mindennél előbbrevaló, megnyugszik a rá váró halálban, a Gondviselés iránti bizalmába és az örökélet reményébe kapaszkodva. Ez nem a vértanúság „szomjazása“, hanem a keresztény ember legtermészetesebb álláspontja.

Igazi okainak összefoglalását egyik fogolytársa így adja:

Beismerte, hogy vonakodott egy értelmetlen és eleve kudarcra ítélt háborúban szolgálni. Azonkívül — mondta — mint keresztény inkább Isten igéjével, nem pedig fegyverrel küzd. Szíve egész erejével szerette Ausztriát és határozottan elutasította, hogy hazája elnyomójának szolgáljon.

53