Szolgálat 18. (1973)

Tanulmányok - Békési István: A népmissziók

den kor minden emberének való, átlag igen jól tudták. Azért volt akkora hangsúly nemcsak a hit igazságainak pontosabb megértésén, hanem elsősorban a hitből és meggyőződésből fakadó szebb és jobb cselekvésen. És a talajtörést, a hetes kegyelmi esőt igyekeztek állandósítani, a lelkiélet tennivalóinak keretet és közösséget teremteni (ma kicsit viszolyogtató szóval: „intézményesíteni“). Ahogy a misszió menetén, a témák kiválasztásán rajta volt a különböző szerzetesrendek sajátos pecsétje is, éppúgy mikor az eredményt biztosító állandó keretet, formát kerestek, ott is mindenki a saját lelkisége, rendi hagyományai szerint iparkodott megtalálni a legjobbat. A dominikánusok missziói után mindig újra felvirágzott, vagy ha még nem volt, megalakult a rózsafűzér-társulat. A ferences missziók végén hasonló történt a harmadrenddel. A jezsuiták sürgették az elsőpénteki szentáldozást és a családfelajánlást, a napi felajánló imával. Városokban Credo-egyesüle- tek, kongregációk alakultak. Új életre kelt mindig a világmissziókért való buzgalom is. A helybeli papság a missziók után legkönnyebben ezekben a keretekben tudta ébrentartani a missziós lángot, és rajtuk keresztül újra meg újra buzdíthatta az egész plébániát a missziós feltételek hűséges megtartására. Ott állt intő jelül a templomban a missziós kereszt is.

Az új élettel eltöltött, vagy most létesített egyesületekben átlag pezsgő élet indult el. Mikor az egyházközségek komoly szervezésére került sor, ezekben találtak a plébánosok jó munkatársakat, példaadó, másokért is dolgozni, áldozni kész világi apostolokat. A Zsinat utáni időben a fő hangsúly itt nyilvánvalóan az egyháztanács jó meg-, vagy átszervezésén, aktivizálásán van.

De az egész plébánián is meglátszott a misszió hatása. Mint a tavaszi nagytakarítás, meszelés után szinte az egész falu külseje megújult, úgy indult el valami szebb és jobb az egyesek lelkében, a családokban, a közösségben. Felfrissült buzgalom, megbékélt szívek, pontosabb templombajárás, a szentségek gyakoribb és buzgóbb vétele. Egy-egy jó misszió után még az anyakönyvekben is látni lehetett az eredményt: a keresztelések száma, a szentséggel ellátott betegek száma növekedett. Sok rendezetlen házasságot is rendbehoztak ilyenkor.

Nem volt százszázalékos, nem volt állandó eredmény? Igaz. De hol van emberi dolgokban tökéletesség? Nem olvastuk-e újra meg újra a szentek életrajzában, hogy ez vagy az a nagy népmissziós „megújította egy-egy ország, vagy egy-egy tartomány életét“ — és ugyanazon a helyen később egy másik tette ugyanazt? Hiszen közben ember maradt az ember, gyarló, esendő teremtmény. Nem szólva arról, hogy minden nemzedékkel újra kell kezdeni a munkát: a lelkiség nem „öröklődik“ minden további nélkül. És mikor már megint ott volt a reform ideje, „visszajött“ a misszió.

Érdekes, hányszor hallunk lelkicsinylő, az eredményeket megkérdőjelező megjegyzést főleg papi ajkakról manapság a missziók hatásáról: futózápor volt, vitte magával a többi, de nem volt belső meggyőződés . . . Mikor le27