Szolgálat 18. (1973)
Tanulmányok - Békési István: A népmissziók
A népmisszió lelke Idősebb korosztályok, papok és hívek egyaránt, még emlékszünk a népmissziókra. Sokan élményszerűen, mint résztvevők. Mert az igazi népmisszió élmény volt, ünnepe az egész egyházközségnek, sőt az egész falunak, városnak, még ha valaki nem is vett részt benne. Még 1946 telén is tartottunk olyan missziókat, ahol harangoztak a szomszéd faluból jövő kocsi elé — azon hozta a plébános a missziós atyát. És mert történetesen igen lassan haladt a kocsi a sáros úton, hát jó hosszan, összegyülekezett az egész falu a templom elé. Ott fogadta a bíró — nem az egyházközségi elnök — a missziós atyát a falu nevében. Mert azt mindenki sejtette, ha világosan nem is tudta, hogy ami itt kezdődik, az az egész falu, a közösség javát szolgálja majd. Akkor is, ha a döntő mozzanatok nagyon egyéniek: magános elmélyedés, egy-egy töredelmes gyónás, egy ember bekopogtatása a szomszédba, vagy szülő, rokon, idegen ajtaján, ahol haragosa volt ... A megnyitó beszéden pedig ott ült a szentélyben a helybeli görögkatolikus pap és a református vagy evangélikus lelkész is, és utána is, nem egy este. Benne volt a légkörben, hogy itt most az Isten Lelke jár, és ez minden Isten és lelkek ügyével foglalkozó ember számára ünnep, ünnepi színt öltött a falu is. Szinte egész héten csak a legfontosabb munkákat végezték el, mondván, hogy „a munka úgyis megvár, de misszió nincs minden esztendőben“. így nem csoda, ha a plébános már befejezés előtt pontosan tudta a látható eredményt: hányán voltak, hányán gyóntak, stb. „Még öt férfi nem gyónt meg, látogassuk meg őket“ — mondotta az egyik derék plébános a szatmári végeken, ebédnél, az utolsóelőtti napon. A misszió lefolyása Előkészítés: Azok voltak a jól sikerült missziók általában, ahol jó volt az előkészítő munka. Minthogy a misszió átlag 7-10 éves időközben tért csak vissza egy- egy egyházközségben, a buzgó lelkipásztorok szinte egy évet szenteltek az előkészítésre, mindig intenzívebbre szítva a várakozás és a reménykedés tüzét. Legalább a vasárnapi nagymisén elmondott, a missziók sikeréért felajánlott ima figyelmeztette a csak heti misehallgatókat is, hogy valami készül. Az ima mellé a prédikációs megemlékezés is csatlakozott lassanként. (Ez év nagyböjtjén hallhattuk az egyik ausztriai város magyar miséjén, hogy a pap figyelmeztetett a jövő évi húsvéti Szent István jubileumi misszióra.) Majd megjelentek a felírások, a plakátok. A különböző hitbuz- galmi csoportokat és főleg a gyermekeket befogták a „hívogató“ szerepébe. „Már csak el kellett gyűjjek, nem hagyott ez a gyerek békémet“ — hallották néha a misz- sziósok a gyóntatószékben, vagy a templom előtt. Hogy a missziós előkészület és maga a misszió mennyire nem csak a lelkipásztor dolga és milyen fontos szerep jut benne a felelősségtudatot érző laikusoknak, azt szépen jellemzi az egyik nagy ausztriai város missziós jelmondata: „Ist dein Gott tot, dann nimm den meinen“ — ha a te Istened halott, vedd az enyémet. Ausztráliában a missziót legalább egy héttel azelőtt kezdik, hogy a beszédekre sor kerülne a templomban. Kezdik pedig a családlátogatással. Teröleti plébániákról van szó, így pontosan kézhez kapják a missziós atyák a hívek névsorát, és mennek házról házra. Meghívnak mindenkit, átadják a nyomtatott programot és ígéretet vesznek a 24
