Szolgálat 17. (1973)

Halottaink - Fráter Gyula (R.) - Nagy Sándor (M.L.)

neki egy-egy érettségi találkozó. Mindig volt mondanivalója öreg, sokszor már igen öreg diákjainak. Beszédeit sokszorosítva vitték magukkal emlékül.

Mint házfőnök és igazgató az első világháború utáni években mutatta meg igazán képességeit. Béke és nyugalom volt a rendházban, eléggé folyamatos munka a gimnáziumban, baráti, megértő tárgyalások a hivatalos szervekkel. Szavának nemcsak hittek, hanem hallgattak is rá. Ezt kamatoztatta is, amikor a bajbakerülteken segített. Nem csoda tehát, hogy a kisváros valláserkölcsi és szellemi vezetői barátságukba fogadták és haláláig meg is tartották abban.

Mint rendfőnöki titkárról, majd mint asszisztensről csak ennyit: mindenkiben meg tudta látni a jót és mindig akart, a legtöbbször tudott is segíteni.

Szép, derűs, nyugodt volt hosszú élete. Imádságos, jó lélek volt. Ezt főleg élete utolsó éveiben tapasztaltuk, amikor már nem látott sem olvasni, sem írni. A szellemi élet rokkantja lett, de nem a lelkié. Szép volt a halála is. Szépen elaludt az Úrban.

Nagy Miklós

FRÁTER GYULA (1922—1972)

Késői hivatás volt. Hosszabb, becsületes postatisztviselői munka után jelentkezett papnövendéknek. A szemináriumi éveket nagy buzgósággal végezte. Szolgálati helyein: Csanádapácán, Derecskén és Békéscsabán jó paptestvérként igyekezett mindenkinek készséges segítője lenni. Időközben egyre gyengébbé vált idegállapota, míg végül utolsó állomáshelyén összeomlott, és komoly szakorvosi kezelés sem tudta megmenteni az életnek, ötven esztendőt élt, ebből 3 papi évet. Imáinkban kérjük számára Isten irgalmas szeretetét. Elhomályosult értelmének nyíljék meg az örökkévalóság világossága. A szegedi belvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Sajnos előfordul, hogy egy-egy paptestvér haláláról paptársai már csak a temetés után értesülnek, és így nem tudják megadni neki a végtisztességet.

R.

NAGY SÁNDOR (1910—1972)

Egyik levelében azt jelezte, hogy hazai látogatása után Ausztriában találkozunk. Vártam is jövetelét, csodákozva, hogy annyit késik. Sajnos helyette csak halálhíre jött. 'Mikor Karintiába került, pár évig megosztottam vele barakklakásomat. Innen többfelé tájékozódott, s végül a messze Délafrikát választotta. Ekkor már ötven felé járt. Kérdésemre, hogy nem lesz-e ez túl messze, tréfásan válaszolta: ha már idevetett a sors, valamerre el kellene menni, mert egy hazalátogatáskor még azt mondanák az otthoniak: eddig biztos csak itt a kertek alatt bújt meg.

1910.febr.23-án született Csornán. A teológiát Szombathelyen végezte és ott szentelték 1935.jún.2-án pappá. Páka, Zalaegerszeg, Letenye, Egervár, Győrvár és Sárvár voltak állomáshelyei. Külföldre kerülve 1948-1956-ig Linzben, 1956-1960-ig Karintiában működött. 1960.márc.4-én indult Délafrikába (Pretoria). Az első időkben írta onnan: „Úgy érzem magam, mintha állandóan fejtetőn állnék. Itt ugyanis minden fordítva van, mint odaát. Még a hold is más képet mutat. A közlekedés is baloldali, stb.“ Autójával óriási területet járt be, hogy felkeresse a szétszórtan élő magyarokat. Rendszerint latinul misézett, mert a templom tele volt mindig angolokkal is, akik szívesen hallgatták a magyar egyházi énekeket. Az angolok elvonulása után, mise végén beszélt magyarjaihoz. 12 éven át volt a délafrikaiak lelkésze, s mint maga mondotta, ez volt a leghosszabb idő, amelyet egyfolytában ugyanabban a beosztásban töltött. Mint egyik búcsúbeszédében mondotta: „volt sok örömben részem, de sok keserűségben is“.

106