Szolgálat 17. (1973)

Eszmék és események - Magánkinyilatkoztatások, jelenések, üzenetek (Franz Dander)

foglalja ezekkel kapcsolatban a katolikus álláspontot és azt is megvilágítja, miért nem térünk ki ilyenekre.

Nem egy szent élettörténetében szerepelnek többek között „jelenések“ és „kinyilatkoztatások“. Ma is, akárcsak régebben, mindig újabb hírek terjednek el jelenésekről és velük kapcsolatos üzenetekről (különösen Mária- jelenésekről), és sokszor igen nagy érdeklődést keltenek. Mit kell tartanunk az ilyen jelenésekről? Milyen legyen velük szemben a katolikus ember álláspontja?

1. Kinyilatkoztatás

Szigorúan vett, „természetfölötti" értelemben ott megy végbe, ahol az Úristen üdvözítő tettei és ezeket értelmező szava által, ajándékozó szabad szeretetéből ( = „kegyelemből“) közöl valamit velünk emberekkel a saját gondolataiból, titkaiból, üdvözítő tervéből. A kinyilatkoztatás végighúzódik már az ószövetség üdvösségtörténetén; csúcspontját Jézus Krisztusban érte el, „aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője és ugyanakkor teljessége is“. Ez a kinyilatkoztatás az apostoli kor végén lezárult; mint keresztény üdvösségünk rendjének kötelező, maradandó alapja az egész emberiséghez szól. Ezért „nyilvános“ kinyilatkoztatásnak nevezik. Egyedül ez a katolikus hit tárgya. (Vö. a 11.Vatikáni Zsinatnak a kinyilatkoztatásról szóló dogmatikus konstitúcióját, 1-6.)

Az Úristen azonban természetesen az apostoli kor után, az egyháztörténelem folyamán is adhat kinyilatkoztatásokat egyes embereknek. De ezek nem az általánosan kötelező keresztény hit alapjai vagy tárgyai. Céljuk más. Ezeket nevezzük „magánkinyilatkoztatásoknak“. Történhet ez külsőleg hallható, vagy csak belül — esetleg tisztán szellemi módon — tudomásul vett szavak, vagy látomások (jelenések) alakjában.

2. A valódi magánkinyilatkoztatások értelme

A valódi magánkinyilatkoztatások egyvalakit, vagy olykor az egész kereszténységet különös nyomatékkai emlékeztetni akarják olyasmire, ami a nyilvános kinyilatkoztatásban már megvan; bizonyos magatartásokra, keresztény életgyakorlatokra akarnak ösztönözni, amelyeket az adott helyzetben tudatosabban, bensőségesebben kell gyakorolni (pl. bűnbánat, bizalom, Mária-tisztelet . . .). Itt tehát istenadta üdvös ösztönzésekről van szó.

Ha ilyen jelenségekről hallunk a múltban vagy a mában, és a keresztény okosságnak megfelelően akarunk ítélni róluk, akkor természetesen nem szabad eleve elutasítani a valódi magánkinyilatkoztatás lehetőségét. Ezzel fennhéjázó embermódra önkényes határokat szabnánk Isten szeretetének és szabadságának. De vigyáznunk kell arra, hogy ne csalódjunk.

71