Szolgálat 17. (1973)

Tanulmányok - Walter Spahn: Szemlélődés a mindennapi életben

Mennyire számol Krisztus a maga követelményeiben emberi mivoltunkkal! „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen“ (Mk 8,34).

Megtagadni magunkat az imában nem erőszakos elszakadást jeient a földi dolgoktól, attól, amiben élünk, hanem a kereszthordozás egy módját, a kéz kinyitását, hogy felajánljam mindazt, amit kaptam. Krisztus semmi olyat nem kér tőlünk, ami meghaladja erőnket, csak azt, hogy nyissuk ki a kezünket és legyünk készek nekiadni keresztünket és örömünket.

A Krisztussal való barátság forrása

Krisztus tehát úgy fogad el bennünket, amilyenné az élet tett. Éppen ezért a szemlélődés nem a sajátos kontemplativ hivatásban élő közösségek kiváltsága, hanem minden keresztény gyakorolhatja. Ahogyan a házastársak kölcsönös odaadása hozza létre a házasságot, ahogyan a barátság lehetővé teszi két ember kölcsönös megnyílását, ugyanúgy a szemlélődés Krisztussal kötött barátságunknak termékeny forrása.

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok és meg vagytok terhelve, és én megkönnyítlek titeket“ (Mt 11,28).

„Aki énbennem marad és én őbenne, sok gyümölcsöt terem; mert nálam nélkül semmit sem tehettek“ (Jn 15,).

Ez adja az imádás felszabadító erejét: olyannak mutathatjuk meg magunkat, amilyenek vagyunk, s azért mégsem maradunk egyedül önmagunkkal, hanem Krisztus vár minket.

Krisztus bennünk lakik, és ugyanakkor rajtunk kívül vár.

„Krisztus egész földi élete során egyszerre Isten képe a mi számunkra, és az ember képe Isten előtt. (Azt mondjuk: az emberé Isten előtt, mert az embert önmagában nézni absztrakció; Jézus nem így ember.) Másszóval Krisztus kinyilatkoztatja számunkra, mi nekünk az Isten: Az, akiből és akiért vagyunk, a velünk lényegileg egyesült Isten.

De azt a konkrét képet is elénk tárja, amelyhez viszonyítanunk kell, amely felé közelítenünk kell, hogy közösségbe lépjünk az Atyával. Ott van mindöröktől fogva létünk értelme, életünk oka. Mi ezt szem elől vesztettük; Isten az ő Fiában kinyilatkoztatja és visszaadja nekünk: Isten az ő képére teremtett, .eleve arra rendelt, hogy Fia képmását öltsük magunkra' (Róm 8,29)“. (Pierre- Yves Emery: La priére au coeur de la vie. Les Presses de Taizé 1971, p. 43.)

Amikor Krisztus előtt időzünk, amikor benne mintegy az Istennel állunk szemben, minden holt erőnk újjáteremtődik. Sokan beszélnek ma az elmélkedésről. Az egész földön az istenivel való bensőségesebb érintkezés vágyának hulláma zúdul át. Mi a sajátos, a különleges vonás Krisztus szemléletében? Az, hogy a várt találkozás az Egészen-Mással megy végbe, Krisztussal, aki egyszerre testvér és Úr, közel van hozzám, és mégis mindig távol tőlem.

19