Szolgálat 17. (1973)
Halottaink - id. és ifj. Véghseő Dániel (Véghseő Dániel)
ötven esztendős aktív papi működéséből a legkeményebb, legnehezebb, de papi és emberi szívének legkedvesebb több mint két évtizedes hajdúböszörményi papi működése. Ennek nyomai híveinek lelkében, emberi magatartásában éppoly világosan és határozottan felismerhetők, mint a megújult egyházi épületeken. Nyírcsászáriban ünnepelte meg aranymiséjét és aranymenyegzőjét. Rövid ideig élt itt, de a rábízott hívek atyjuknak ismerték meg és ismerték el. Amikor bizalommal fölkeresték, sokszor nem „kanonok úrnak“ szólították, hanem úgy, mint test szerinti gyermekei: apuka! Atya volt, aki élte azt, amit tanított. Kilenc gyermeket nevelt fel élete párjával, egyetértésben, nagy-nagy áldozatokat vállalva, példaadó szeretettel. Ebben a légkörben indult el a papi hivatás útján három fia, és vállalta a papfeleség szép és nehéz hivatását három lánya. Nyugdíjas éveit Nagyiétán töltötte. Főpásztori engedéllyel a kápláni lakást használhatta: mert aki ötven esztendő viharát állva egyházi épületeket épített és újított — saját magának nem építhetett! Nem volt miből. Sose bánta, sose fájlalta. — Itt temette el feleségét, s míg testi ereje bírta, látogatta is mindennap, s nézte a sírkőre bevésett saját nevét is, szinte dédelgetve simogatta azt a követ: vágyott fáradt teste a földbe, lelke a mennyei Atyához. Egyházmegyénk legidősebb papjaként halt meg 1971 .szept.12-én. Megbecsülés, tisztelet és kegyelet övezte személyét életében is, halálában is. A Püspök Atya, aki oly sokszor fölkereste őt s kérte ki tanácsát is nem egyszer, már súlyos beteg volt. Megbízásából dr. Keresztes Szilárd kanonok temette el. Nagyapa temetése napján, 1971 .szept.15-én halt meg legidősebb papfia, Édesapám, ifj. Véghseő Dániel lelkész, ezüstmisés áldozópap, pocsaji parochus. 1909-ben született és 1934-ben szentelték pappá. Papi működésének állomásai: Budapesten s.lelkész, Révaranyoson, Ajakon, Pocsajban lelkész. Rábízott hívei mindenütt szerették. Sokan rajongtak érte. Szívesen hallgatták beszédeit, amelyekkel „az istenit hirdette“. Szinte egy szavára — a legnehezebb időkben is — nagy anyagi áldozatokat vállaltak egyházi épületek érdekében. Lelkészi lakást épített. Iskolákat, iskolakápolnákat emelt. Templomokat újított fel. Harangokat öntetett. Egyházközségeket szervezett. Filiákat járt lóháton, gyalog, szöges bottal a zajló Tisza jegén át, motorkerékpárral — mindenütt tanítva, gyermekeket oktatva, lelkeket nyerve meg az Úrnak. Kilenc gyermeket nevelt fel ő is hitvesével, békességben, szeretetben, sok-sok lemondással. Mikor utolsó állomáshelyére került húsz esztendővel ezelőtt, így fogadták: miből fogja ezt a sok gyereket fölnevelni, mert miránk ne számítson! „Segít a mennyei Atya“ — mondta, s Benne bízott rendületlenül. És segített is! Nem kért soha híveitől családja számára. Dolgozott: erejét és testi egészségét megkárosító mértékben. De hivatásának teljesítését soha el nem mulasztotta. Élete utolsó óráit is munkában töltötte. Nem tudtuk, milyen súlyos beteg. Megújult lelkészi lakás, külsőleg is megújult templom várta az utódot. Szent István ünnepén erőszakkal hazajött a klinikáról. Az oltárnál rosszul lett. Szinte sugárzott a szeméből a szent vágy: de jó lenne itt az oltárnál meghalni, a szolgálatban! S aztán elérkezett a vég is. Két nagy könnycseppjére emlékszem, amely kigördült a szeméből Nagyapa halálhíre hallatán. Aztán ó is elment, súlyos szenvedéseit türelemmel viselve. Harminchét évi boldog házasság után maradt egyedül özvegye, még két gyermek nevelésének gondjával, hajléktalanul. Mert magánlakásra nem jutott nekik. Ravatalánál Körte Ferenc püspöki helynök búcsúztatta, kiemelve papi életének lényegét: a szolgálatot. Véghseő Dániel porcsalmai gk. parochus 102