Szolgálat 16. (1972)
Az egyház szava - A „Ministeria quaedam“ és az „Ad pascendum“ k. motu proprio (Nagy Ferenc)
a világnak az egysége, úgy, amint Jézus kérte ezt földi élete utolsó óráiban, teljes bensőséggel szólva az Atyához: „hogy mindnyájan eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk!“ (Jn 17,11) Most már megértettük annak paradox voltát, hogy Péter primátusa még késlelteti az ökumenizmus beteljesülését. Ez a primátus nem az egységtől visszatartó ijesztő kísértet, hanem az egységre vezérelő világítótorony, hogy Isten egyetlen népét alkossa meg a szétszabdalt kereszténységből (vő. Ef 4,3-7). Ez volt akkor, és ez ma is az álmunk, jobban mondva reménységünk. Gondolhatjátok, hogy még sok más szakadt ránk akkor sebes hegyipatak módjára. Mindez megéreztette velünk, milyen szükség van rá, hogy ragaszkodjunk Isten erejéhez, ahelyett, hogy földi homokra építenénk, és milyen szükségünk van a ti velünklétetek, a ti imátok támogatására, szeretett testvéreink és fiaink. Apostoli áldásunk legyen rá ösztönzőtök, s egyben a viszonzástok! A „MINISTERIA QUAEDAM" ÉS AZ „AD PASCENDUM“ KEZDETŰ MOTU PROPRIO VI. Pál pápa aug. 15-i kelettel két fontos motu proprióban rendelkezik a kisebb papi rendek és a diakonátus reformjáról. Az intézkedések a latin egyházban 1973.jan.1-én lépnek életbe. A „Ministeria quaedam“ k. motu proprio bevezetésképpen felidézi a „kisebb rendek“ történetét, megszervezésük alakulását, változásait, kikristályosodását. Megállapítja, hogy hasznosnak látszik a mai idők követelményeinek megfelelő átszervezésük, időszerűvé tételük. A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója ugyan ehhez a reformhoz nem adott irányelveket, számos püspök azonban a zsinat idején sürgette ezt a reformot. A zsinati konstitúció azt is megszabja, hogy a liturgia minden résztvevője azt tegye, ami illetékességi körébe tartozik. Az első tonzurát nem szolgáltatják ki többet: a klerikusi állapotba való belépés a diakonátushoz kapcsolódik. Az eddigi „kisebb rendeket“ ezentúl „szolgálatinak kell nevezni. Ezek a szolgálatok a hívek közös papságához tartoznak hozzá, világiakra is rábízhatok, ezért nem kell őket a szolgálati papság fokozataihoz csatolni, és így velük kapcsolatban nem „ordinatio"-ról (magyarul szentelést szoktunk mondani), hanem „institutio“-ról (kijelölés, valamivé tétel) beszélünk. Két olyan szolgálat van, amelyet az egész latin egyházban, a mai szükségletekhez alkalmazva, meg kell tartani: a lektor (felolvasó) és az akofitus (oltárszolga) szolgálata. Azok a feladatok, amelyek eddig a szubdiákonusra voltak bízva, voltaképpen e kettő hatáskörébe tartoznak, ezért a latin egyházban nem létezik többé a szubdiakonátus „nagyobb rendje“. De a püspökkari konferencia megítélése szerint lehet az akolitust 55
