Szolgálat 16. (1972)
Az egyház szava - A „Ministeria quaedam“ és az „Ad pascendum“ k. motu proprio (Nagy Ferenc)
szubdiákonusnak is nevezni; továbbá e konferenciák egyéb szolgálatok felállítását is kérhetik a Szentszéktől (pl. ostiarius, exoroista, katekista). A lektor sajátos feladata, hogy Isten igéjét olvassa a liturgikus közösségben: a szentírásból vett olvasmányokat az evangélium kivételével és zsoltárénekes híján az olvasmányok közötti zsoltárt. Ha nincs diákonus, sem kántor, ő imádkozza elő a hívek könyörgésének szándékait, vezeti az éneket és a hivő nép részvételét a liturgiában; oktatja a híveket a szentségek méltó felvételére. Az akolitus hivatása az, hogy segítse a diákonust és szolgálatot végezzen a pap mellett. Feladata tehát abban áll, hogy gondját viselje az ofíárszolgálatnak, segédkezzék a diákonusnak és a papnak a liturgikus cselekmények, főleg a szentmise végzésében; azonfelül rendkívüli esetben (ha a 845. kánonban meghatározott személyek nem tehetik, vagy az áldozok száma igen nagy) áldoztasson. Az Egyház tiszteletreméltó hagyománya szerint a lektor és az akolitus állandó tisztsége férfiaknak van fenntartva. A felvétel föltételei: a pályázó szabad döntésből fakadó folyamodása az illetékes ordi- náriushoz (erre tartozik azután a kérés elfogadása); megfelelő kor és a püspökkari konferenciák meghatározta sajátos tulajdonságok; Isten és a keresztény nép hűséges szolgálatának erős akarása. A szolgálatokat az ordiná- rius adja fel, vagyis a püspök, ill. a papi szerzetesintézményekben a főbb elöljárók; a megfelelő liturgikus szertartásokat rövidesen közzéteszik. Ha ugyanazt a személyt egynél több szolgálattal bízzák meg, feladásuk között meg kell tartani a Szentszék vagy a püspökkari konferencia megszabta időközt (vagyis a szolgálatokat ténylegesen gyakorolni kell). A diakonátus és a papság jelöltjeinek fel kell venniök és megfelelő ideig gyakorolniok kell a lektor és az akolitus szolgálatát, hogy jobban felkészüljenek az ige és az oltár jövendő szolgálatára. Az esetleges felmentés ez alól a Szentszéknek van fenntartva. A szolgálatok feladása nem ad jogot arra, hogy valaki az egyháztól eltartást, vagy díjazást kapjon. Az „Ad pascendum" k. motu proprio visszapillant a diakonátus gazdag és változatos történetére, egészen a „Sacrum Diaconatus Ordinem" k. 1967-es rendelkezésig (vö. Szolgálat 9, 79.o.). A diakonátussal válik a jelölt klerikussá, vagyis az egyházi rendhez tartozóvá (eddig a tonzurával vált azzá). Azok fogadhatók el diákonusoknak, akik az igazi hivatás jeleit mutatják fel, jó- erkölcsűek és mentesek lelki és fizikai hibáktól, s életüket az egyház szolgálatának kívánják szentelni, Isten dicsőségére és a lelkek javára. Az átmeneti (tehát a papságot megelőző) diakonátusra csak olyanok pályázhatnak, akik 20. életévüket betöltötték és teológiai tanulmányaikat már megkezdték. Az előző motu proprióban foglaltak szerint pályázó és az egyház részéről elfogadott jelölt köteles különös gondot fordítani hivatására és fejleszteni azt; viszont jogot kap az ehhez szükséges lelki segítségre. A klerikusi állapotba való belépés, valamint egy meghatározott egyházmegyébe való inkardináció magának a diákonusszentelésruek a révén történik. Előtte a jelölt ordináriusának sajátkezűleg írt és aláírt nyilatkozatot ad át, 56