Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Őry Miklós: A paptestvér

a bencés elv: „Hospes vemit, Christus venit" — mint Krisztust fogadják a vendéget asztaluknál. Kétségtelen, hogy ez a szerető szíveslátás az igazi papi lelkiségnek egyik folyománya és jele. Ismerek olyan papot, aki egy nyáron 30-40 testvérét látja vendégül, nemcsak egy-egy ebédre, de akár 1-2 hetes kikapcsolódásra is. Persze a „Christus venit" szép elve sok mindent magában foglal. Elsősorban nem a vendéglátó asztal gazdagságán van a hangsúly, sőt ügyelni is kell a papi életmóddal kötelezően velejáró szerény egyszerűségre. Nem ritka jelenség az sem, hogy a fehér asztal köré egybegyűlt paptestvérek mintha nem akarnának „pap" módjára viselkedni. Pedig hát a papi hivatás nem „munkaidőre" szól és nem hagyható a misekönyvvel az oltár mellett. Annál nagyobb jótétemény az olyan paptestvér, aki egyszerű kedvességgel, mesterkéletlen, meleg emberi módon tud együtt lenni társaival, de úgy, hogy egész magatartásán mindig átsugárzik papi hivatása és felelősségtudata.

Sokan a munkára hivatkoznak: nincs idejük, hogy egymással törődjenek, mert a lelkek gondja elveszi minden idejüket. Közben persze megfeledkeznek arról, hogy a testvérüknek is van lelke. Szeretnék itt rámutatni egy érdekes párhuzamos jelenségre. Mindenki tudja, hogy ma az emberekkel foglalkozó hivatások között a papok mellett legelfoglaltabbak az orvosok, — nem hiába lélek és test együttese az ember. Rokonságomban több orvos is van, így alkalmam volt megfigyelni, hogyan viselkednek ők egymás iránt. Konferenciákon, baráti látogatásokon családostul úgy tesznek, mintha egyetlen nagy családhoz tartoznának. Mindenki tegez mindenkit, előkerülnek személyes, családi problémák, de azon melegében közvetlenül megtárgyalják hivatásbeli problémáikat, meglátásaikat, az új eredményeket is. Érzik, hogy egy a hivatásuk, egy a sorsuk, s ezért kell, hogy egy legyen a lelkűk. A példa önmagáért beszél. Különben van olyan vidék is, ahol az orvosok hármasával-négyesével összefognak, egy házban laknak és munkamegosztásban élnek.

A papi dekrétum felhívja a figyelmet, mekkora felelősséggel tartoznak a papok olyan társaikkal szemben, akik nehézségekkel küszködnek. „Tanúsítsanak mindenkor testvéri szeretetet és nagylelkűséget irántuk, buzgón imádkozzanak értük és legyenek velük szemben igazi testvérek és jóbarátok“ (PO 8). Ha valaki, a pap megérti a mai kor szétesettségét, nehézségeit, saját „rendjének“ és az Egyháznak krízisét. Miért vagyunk hát sokszor olyan közönyösek, olyan kemények egymás iránt? Miért csak kontesztálásra tudnának összefogni, szinte bizonyos fanatizmussal, a paptestvérek, és nem egymás erősítésére, épülésére? Cáfoljunk rá végre a szomorú közmondásra: „Caritas inter sacerdotes raritas", és cseréljük fel Pál győzelmes felkiáltásával: „Ki szakíthat el minket (minket!) Krisztus szeretetétől?" (Róm 8,35)

Nagy dolog az igazi testvéri jóbarát a pap nehéz óráiban. Hiszen minden igazi papi életben beteljesedik az apostol szava: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak; bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk; üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk; földre terítenek,

48