Szolgálat 16. (1972)
Tanulmányok - Őry Miklós: A paptestvér
a ti Atyátok, egy a ti Mesteretek, ti pedig mind testvérek vagytok" (vő. Mt 23,8-9). Isten fiai ők, választott népe, az Atya családja, Krisztus teste. „Mindazokat, akik Krisztusban újjászülettek, a kereszt jele királlyá teszi, a Szentlélek kenete pedig pappá szenteli" (Nagy Sz. Leó: Sermo 4,1. Vő. Jel 1,6; 1 Pét 2,9; LG 10). Közösségük pecsétje és tetőpontja az Egyház alapító szentsége, az egység szentsége, „hitünk szent titka", az Oltáriszentség: „Amikor Krisztus teste megerősíti őket a szentáldozásban, akkor kézzelfogható módon kifejezik Isten népének azon egységét, amelyet olyan jól jelez ez a fenséges szentség, és csodálatosan valóra is vált" (LG 11). Ha ilyen fokú kegyelmi testvériség áll fenn minden megkeresztelt, ill. az Egyház minden tagja között, miért emeli ki külön a dekrétum a papok szentségi testvériségét? — Tudjuk, hogy a szolgálati papság a papot különös módon, mélyebben, lényegileg összekapcsolja Krisztussal, a Főpappal. A pap részesedik Krisztus hatalmában és tekintélyében, ugyanakkor szolgálatában is. Tekintélye nem önmagán nyugszik, hanem teljesen Krisztusban gyökerezik, akit a világ felé képvisel, és akinek munkáját folytatja az Egyház építésében. Krisztus legfőbb küldetése, hogy közvetítő Isten és az emberek között. Ebben részesíti papjait; „Krisztus követségében járunk" (2Kor 5,20). Ez a kiválasztás, fölszentelés és szolgálat örökre szól, amint Istennek Krisztusban megnyilvánuló szeretete sem ismer visszavonást és megbánást. „Hűséges az Isten, aki Fia társaságába hívott benneteket" (iKor 1,9). Ez a papi hivatás lényege. Ha a régebbi teológia ezt pecsétnek nevezte, akkor kétségtelenül „a hűség pecsétje és a Szentlélek jegygyűrűje: felhívás és eltörölhetetlen kötelezettség Isten hűségének örök hűséggel való viszonzására" (Schütz Antal). Nyilvánvaló, hogy ez a páratlan ajándék és feladat nemcsak egyénenként, külön-külön Krisztussal, hanem egymással is összekapcsolja hordozóit, mint ahogyan összekapcsolta már az Úr földi életében is körülötte az első kiválasztottakat. „Az összes papok ugyanis arra kaptak küldetést, hogy közösen dolgozzanak egy cél érdekében . . . valamennyien egy célra törekszenek, ti. Krisztus testének építésére" (PO 8). Gyönyörű jelképben fejeződik ez ki akkor, amikor a szentelésen a jelenlevő paptestvérek mindegyike a szen- telendők fejére teszi kezét: ezzel mintegy a papi család testvéri közösségébe fogadja, megosztva vele azt a karizmát és küldetést, amely „a kézföltétel folytán benne él“ (2Tim 6). Két ember legszorosabb viszonya a házasságban áll előttünk, amely már nemcsak lelki közösség, hanem teljes személyi és életközösség. Amikor termékennyé lesz, a hitvesi kapcsolat családi közösséggé tágul. A papnak Krisztussal való teljes személyi kapcsolatából is családi közösség jön létre: a papi dekrétum ezt presbitériumnak, papi testületnek nevezi. Antióhiai Ignác ennek a gondolatnak nagy hirdetője az őskereszténységben: a püspök az Atyát, a presbitérium az apostoli testületet jelenti, a diákonusok pedig Krisztus szolgálatát jelképezik. Ez a család Krisztusból táplálkozik és az Egyház képét 41
