Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Sütő Márton: Az Úr közösségében

helyeket, ahol nem keresik a nyilvánosságot. Ha a családban valóban megértik és megélik azt a szeretetet, amely az igazán boldog, tartós, sugárzó — vagyis Isten terve szerint való — házasság alapja és fenntartója, akkor föl sem merül a kérdés: nem a múlt lassú eltűnésre utalt, avult maradványa-e a házasság, a család? Az ilyen családok révén nyilvánvalóvá válik, hogy a család nemcsak a társadalomnak, hanem az Egyháznak is alapsejtje, az egyházi szervezet őssejtje, az evangéliumi szeretet sugárzó tanúsága, amely „egyaránt hangosan hirdeti az Isten országának erejét a földön és a jövő élet boldogságának reménységét. így példája és tanúságtétele által legyőzi a bűnben élő világot és fényt áraszt azok felé, akik az igazságot keresik“. (Lumen Gentium 35.)

Sütő Márton

AZ ÚR KÖZÖSSÉGÉBEN

Az első keresztény közösség fogantatását így mondja el az Evangélium: „Kiment a hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Amikor megvirradt, odahívta magához tanítványait és kiválasztott közülük tizenkettőt, s elnevezte őket apostoloknak“ (Lk 6,12-13).

„Minden nagy mű imádságból születik“ — mondja Guardini. Ami most születik: az Egyház, a legnagyobb mű, mert magát Krisztust, az Istenembert és az ő munkáját fogja folytatni a világ végéig. Nem hiába ágyazza Krisztus ennek a tizenkét embernek a kiválasztását egész éjjelen át tartó imádságba. Joggal hihetjük, hogy messiási tekintete — hiszen az mindazt átfogta, ami küldetéséhez tartozott — nemcsak a Tizenkettőt látta ezekben az órákban, hanem Isten egész népét: mindazokat, akik Egyházának vezetői lesznek, mindenkit, aki majd hozzátartozik. Valamennyiükért könyörgött ott a hegyen, „szavakba nem foglalható sóhajtásokkal“ (Róm 8,26), hogy méltók legyenek kiválasztásukhoz és megvalósítsák a közösségben, a közösséggel az ő szándékát.

Erről van szó? Ennél is többről. A tanítványok közössége, vagyis az Egyház az isteni közösségből születik. Manapság sok szó esik Jézus „magányáról“. Ez jogosult az emberek felől nézve: ember nem lehet igazán társa az Istennek. De hangsúlyozása könnyen félrevezethet bennünket, akik — így vagy amúgy — nem lehetünk meg egymás nélkül. Nem figyelmeztetett-e Jézus: „íme eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, kiki a maga útján, s engem magamra hagytok. Én azonban nem maradok egyedül, mert az Atya velem van“ (Jn 16,32). Az Atyával való közösség, a Szentháromság isteni közössége adja ennek az emberileg oly zaklatott, sőt „tragikus“ élet37