Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Sütő Márton: Az Úr közösségében

nek tökéletes egyensúlyát és diadalmas sugárzó erejét. Ez a vezérmotívum csendül föl egyre mennyei szózatokban és Jézus saját kijelentéseiben. Egyedülálló istenemberi egyénisége nem hogy „hordozója“ ennek a közösségnek: ő maga ez a közösség. „Mi annyira a tied, mint te magad? És mi annyira nem a tied, mint te magad, ha valakié az, ami vagy?“ — mondja találóan az Igéről elmélkedő Ágoston. — Most, abban az elhatározó percben, amikor az Úr közösséget hív maga köré, emberi szíve még túlcsordulóan tele ennek az egész éjen át tartó beszélgetésnek az ízével, az Atyjához fűző páratlan kapcsolat bensőségével. A háromságos közösség óceánjának egy partra lökött kis hulláma: ez a Tizenkettő közössége Jézus elgondolásában. Ezt érezteti meg velünk az evangélista elbeszélése.

Közösség voltak-e csakugyan? „Úgy látszik, hogy nem“ — mondaná Aquinói Tamás. Hiszen vetélkedtek egymással, melyikük a nagyobb (Mk 9,33kk), különleges előnyöket akartak kicsikarni maguknak társaik „méltatlankodása“ közepeit (Mk 10,35kk, vö. Mt 20,25); értetlenek, ellenkezők, álomszuszékok a nagy kijelentések és nagy események előtt (vö. pl. Mt 15,16; Mt 16,22; Mt 26,40.43; Jn 6,60-kk; Mk 16,15: már a feltámadás után!), és szétszaladnak a Passió első szelére. És mégis összeforrtak: nemcsak a Mesterrel („Nem mondalak már titeket szolgáknak, hanem barátaimnak“ Jn 15,15; „Ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban“ Lk 22,28), hanem őbenne, őáltala egymással is. Már maguk is csak többesszámban tudnak gondolkozni magukról: „Nézd, mi mindent elhagytunk és követtünk téged“ (Mk 10,28). „Menjünk mii is, haljunk meg vele!“ (Jn 11,16) „Uram, taníts minket imádkozni!" (Lk 11,1) „Mutasd meg nekünk az Atyát!“ (Jn 14,8) Amikor a feltámadás után a tanítványok még nem értik az új helyzetet és azt hiszik, vissza fognak térni régi életmódjukhoz, Péter nekiindul: „Megyek halászni." Jelenlevő hat társa nyomban ráfeleli: „Mi is megyünk veled!" (Jn 21,3) És Boros László finom megjegyzése szerint az emmauszi tanítványok mindent elvesztettek: hitüket, reményüket, — de egymás közösségét nem. Együtt hagyják el Jeruzsálemet és az úton együtt haladva, együtt gyötrődve („Miről beszélgettek ilyen szomorúan?“) válnak méltóvá az isteni meg- világosításra.

Milyen érdekes: amikor Jézus az apostoli közösséghez szól, többnyire dícsér, bátorít, küldetést és hatalmat ad (vö. oldás-kötés Mt 18,18; százszoros jutalom és ítélkező hatalom Mt 19,28-29; csodatevő erő: Mk 16,17-18; misszió és velükmaradás: Mt 28,18-20; a jánosi búcsúbeszéd részletei. De persze akad kivétel is: Mk 4,40; 7,18; 16,15; Lk 9,41). Kü tönkül ön viszont inkább bírál, korhol, nyesegeti a kiütő „egyéni“ vadhajtásokat. Péternek: „Távozz tőlem, sátán!“ (Mt 16,23) „Ezen az éjszakán háromszor tagadsz meg engem“ (Mt 26,34). Fülöpnek: „Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem?“ (Jn 14,10) A Zebedeusfiaknak: „Nem tudjátok, milyen szelleműek vagytok" (Lk 9,55). „Nem tudjátok, mit kértek“ (Mk 10,38). •

38