Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Giny Kranenburg: „És lesz a kettő: egy“

gálataikat is a kegyelmi rend hatékonyságába emeli. Mindkét partner azzal tesz legtöbbet a másik alakítására, hogy önmagát igyekszik mindinkább Isten szándékai szerint formálni, alkalmassá tenni az ő terveinek megvalósítására. Ennek lehetőségét adja meg és biztosítja a felszabadító és szolgáló, kölcsönös szeretet. Ha ezt mindkét fél tudatosan próbálja, az eredmény nemcsak sajátmagukban, hanem a másikban is meglepő lesz. Itt is áll a nagy igazság: nem az erőszak, hanem a szeretet a nagy formáló erő. (A helyettesítés közösségi és keresztény törvénye értelmében az is elképzelhető, hogy az egyik fél nagylelkű többlettel pótolja e téren a másik hiányosságait. De ez nagyon nehéz.)

A házastársi egység legszebb kivirágzása a kettejük egyesüléséből születő új élet, a gyermek. A gyermekek megjelenésével válik a házasság családdá. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a házasság a partnereket önmagukra és gyermekeikre utalja vissza, vagyis egy kis család-sejtre, amely a körülötte élő valóságtól elszigetelve, legfeljebb csak „fogyasztó-sejt“. Az a „szeretet“, amely négy fal közé, a család szűk körére korlátozódik, csak kitágított önzés. Végzete is az önzők végzete: sivárrá és terméketlenné teszi nemcsak a saját életét, hanem azokét is, akiket pedig mindenáron boldoggá szeretne tenni. A szülőknek tisztában kell lenniök azzal, hogy a gyermek nem játékszer, nem magántulajdon, nem egyéni ambíciók eszköze, hanem önálló személy, akiért felelősséget viselnek Isten előtt, de ez a felelősség fokozatosan alakul a gyermek mellett vezetésből irányítássá, irányításból segítéssé és végül jelenlétté: „minél kevesebbet beavatkozó jelenlétté, amire mindig számíthat“, valakinek remek fogalmazása szerint. „A család rendje abban van, hogy elmélyítse és egyszersmind igazi szabadsághoz juttassa az egymáshoz tartozó szülők és az Istenhez tartozó gyermekek közötti közösséget“ (Th. Bővet).

Persze amint az egyéni, úgy a családi önzés legyűrése sem megy folytonos erőfeszítés, éberség nélkül. Hogy csak egy szempontot említsünk: dolgozó szülőknek nagyon nehéz már azt az időt is biztosítani, amely az egymással való együttlétre, a gyermekeikkel való foglalkozásra múlhatatlanul szükséges a család integritása érdekében (közös ima, közös étkezés, beszélgetés, közös programok), hát még azt az idő- és energiatöbbletet, amelyet a mások felé való kinyílás igényel! Mégis azt kell mondanunk: az ilyen tudatosan kitáruló, szolgáló, javait és önmagát készségesen osztogató család közelíti meg az evangéliumi eszményt. Ha vállalják az egyetemes igényű szeretetnek ezt a kockázatát, kézzelfoghatóan fogják megélni a nagy keresztény paradoxont: ami veszteségnek látszik emberi szemmel, az válik nyereségükké; folytonosan megújulnak az adott és elfogadott segítség cseréjéből, erejük megsokszorozódik.

Ma is vannak jó házasságok, boldog, nyitott családok. Csak sajnos a figyelem a sikertelenség, a szerencsétlen kudarc és tragédiák felé fordul és elkerüli a csendes, de kitartó, szívósan építő, jövőre irányuló családi tűz36