Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Tomka Ferenc: Szeretetközösségek és kereszténység

felbomlásával, a mai ember magányával összefüggésben áll korunk számtalan beteges tünete: pl. az idegbajosoknak, öngyilkosoknak, az alkoholistáknak vagy a fiatalkorúak bűnözésének világviszonylatban növekvő arányszáma. Ugyancsak jellemző, hogy a magány problémája központi helyet kapott a filozófiában, a művészetekben vagy a társadalomtudományban egyaránt.

Mindezek után — anélkül, hogy a különböző társadalmi-közösségi formák önálló tanulmányt igénylő összehasonlításába, elemzésébe merülnénk — ismét csak azt kell mondanunk: egyrészt vannak olyan emberi csoportosulások, amelyek károsak az egyéniség fejlődésére, ugyanakkor az ember ösztönösen igényli, és személyi kibontakozása feltételezi a közösséget. Kérdésünk tehát most már így hangzik: Melyik az a közösségi forma, amelyik kedvező az egyén számára?

A társas-ösztön eredete és meghiúsulása

Ha elgondolkozunk azon, honnan származik a társas-ösztön, illetve ha — mintegy ellenkező oldalról közelítve meg a problémát — feltesszük a kérdést: mi az oka annak, hogy egyes társas formák elidegenítőén hatnak az egyénre, bizonyára közelebb kerülünk a megoldáshoz.

Honnan ered tehát a társas ösztön? Egyesek az állatok említett „nyájösztönében“, vagy Darwint követve az emberiség ősi „horda“-állapotában vélték felfedezni az eredetet. Mások a különálló létezőként feltételezett „törneg- lélek“ (Le Bon), ill. a „kollektív tudat“ (Dürkheim) működésével hozták kapcsolatba. Ismét mások a szexuális gyökerekre visszavezethető „libidónak“, társ-igénynek egyik megnyilvánulását látták benne (Freud). Ezek a magyarázatok azonban minden igazságtartalmuk mellett is figyelem kívül hagyják az emberi személy lényegét, s csupán a kérdés ösztönös, ill. a személytől független oldaláig jutnak el.

Nem feladatunk itt igazolni megállapításunkat, de utalni szeretnénk arra, hogy az emberi személyiség lényege nem az önmagában — ill. az ösztönökben és az anyagban — való lezártság, hanem a Személyes Transzcendencia felé való nyitottság. Az emberi lét legalapvetőbb rugója a Végtelen Személy iránti vágy; a lényünk legmélyébe pillantó teljes Megértés, a személyiségünk egészét átölelő teljes Szeretet és Biztonság, a végtelen Szép, Igaz és Jó — minden tettünk mélyén ott feszülő — keresése. Az embernek önmagában való befejezetlenségét és személyes kapcsolatokra való vágyát tehát a Végtelen Személy felé való alapvető nyitottság magyarázza meg, — bár természetesen az ösztönös rugók is lényegesen hozzájárulnak a test-lélek ember egységéhez.10

Ezek után azonban meg kell kérdeznünk: Mi az oka annak, hogy az ember — korunk embere pedig különösképpen — természetével adott nyitottságvágyával szemben mégis görcsösen zárkózott? Említettük már, hogy a társadalom anonymitásában senki „nem ér rá“ az embert úgy megismerni,

12