Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Tomka Ferenc: Szeretetközösségek és kereszténység

amilyen (amennyiben ez egyáltalán lehetséges). A személy benső megnyilatkozásainak megértése viszont ilyen mélyebb ismeretetet tételez fel. Ebből következik, hogy az ember — egyéni „megnyílásainak“ meghiúsulását, a félreértéseket tapasztalva — levonja a következtetést: „a közösség, a társadalom mást vár tőlem, mint ami lényegileg vagyok“. És megpróbál a társadalmi elvárások szerint alakulni. Riesman, a „kívülről irányítottságot“ kiegészítőén, „radarszerű“ emberről beszél. C. G. Jung az antik színház álarcban, gólyalábakon járó színészéhez hasonlítja kortársait — színészhez, aki szerepet játszik,” de nem lehet tudni, hogy mi van álarca mögött. A szociológia és a lélektan rámutat, hogy a kor emberének egyik központi problémája ez a szerepjátszás: az önmagától, lényegétől való elidegenedés, ami ismét összefügg a kor magányával és legkülönbözőbb említett kóros tüneteivel.

Megoldás: A személyességre épülő kis közösség

Gondolataink lassan elvezetnek bennünket kérdésünk megválaszolásához: Ha az emberben alapvető igény él mind a közösség, mind a személyesség iránt, akkor nyilvánvalóan a két tényező „közös nevezőre hozatala“ volna az optimális állapot. Egyrészt a közösség hiánya elviselhetetlen az ember számára. Annyira irtózik a magánytól, hogy hajlandó olyan csoportosulást is elfogadni, amely egyéniségének szinte teljes megsemmisülésével jár. Másrészt a személyesség hiánya hozza létre a tömeget, a tradíció által irányított, vagy a „kívülről irányított“ társadalmakat.

Mi tehát a megoldás? — A társadalomlélektan szerint az a közösség, amelyben a lehető legnagyobb mértékben megvalósulhat a személyesség. Ezt a közösséget újabban a szaknyelvben „kis csoportnak“ (face-to-face-group) nevezik, de az alábbiakban — hogy mondanivalónk kifejezetten keresztény tartalmára utaljunk — a „szeretetközösség“ elnevezést is használni fogjuk.

„A közösség több, mint tagjainak összessége!“ — Ez a tétel különösen igaz — mind lélektani, mind teológiai szempontból — a személyes kapcsolatokban elmélyült kis közösségre vonatkozóan.

A) Lélektani szempontból: új „légkör“ jön létre, amely hozzájárul az ember személyes kibontakozásához. Az ember vágyik az előzőkben jellemzett „szerepjátszás“ megszüntetésére, igazi arcának megmutatására. Ez a vágy itt találhat megoldást. Az ilyen közösségben megmenekül az elidegenedéstől, mert személyesen ismerik, s ezért nem típusmagatartást várnak tőié, hanem azt, hogy önmagát alakítsa ki.12 Vagyis az ember itt tanulja meg feltárni benső világát. Ez a személyes kapcsolat aktív oldala. De a légkör fontos hatással van a kapcsolat passzív részére, a mások elfogadására is. Az egyén megtanulja — közösségi szinten — mások meghallgatását és megértését, a másokra odafigyelő megnyílást.

Nem kisebb jelentőségű a személyiségben rejlő adottságok kibontakoztatására vonatkozó hatás. Az ember ui. a cselekvésben, elsősorban a sze13