Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

szellemi szabadságán, kiszámíthatatlanul és mégis végtelenül mélyértelmű módon; tudja, hogy szabad egyszerűen belevetnie magát ebbe a szakadékba, hogy lehet gyermeki és balgatag, mégsem vészéj ti el magát. Mert a kegyelem isteni játékának alapszabálya: „Aki veszít, az nyer“ — mint a spanyol jezsuita fráter, Rodriguez Alfonz írta „Isten játékai a lélekkel“ című mélyértelmű traktátusában. Ami felületesen nézve sorsnak, szenvedésnek, vagy keresztény kifejezéssel a kereszt látszólag értelmetlen megsemmisülésében való részvételnek látszik, az a pillantásával minden fátylon áthatoló misztikus számára az örök szeretet csodálatosan kigondolt játéka, olyan sokoldalúan, olyan gondosan, amire csak a szeretet képes, — sőt egyenesen egyénre méretezett: „Isten játéka különböző a különböző emberekben“ — mondja Bergamói Venturino. Nem egy kicsi apáca negédes gondolata hát csak, ha Lisieuxi Teréz azt kívánja, legyen egyszerűen Jézus játékszere, „értéktelen kis labda, amelyet a gyerekek földhöz vágnak vagy félrelöknek egy sarokba, de ha tetszik, éppúgy szívükhöz is szoríthatnak“ (Egy lélek története). Ellenkezőleg: itt a kegyelem lényegébe való alapvető, egyszerűen evangéliumi belátás jut szóhoz. Az emberségnek ezen a legmagasabb síkján, a szentek birodalmában újból megismétlődik a komolyság és játék egysége, amelyből már Platón is megsejtett valamit: mindent megtenni és mégis semminek tartani magunkat, az űr szava szerint: „És ha mindent megtettetek, amit rátok bíztak, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk“ (Lk. 17,10). Egy nagyműveltségű kínai keresztény olvasta Teréznél a kegyelmi játéknak ezt a misztikáját, mélyen hatott rá, és ezt írta róla: „Mint Shakespeare és Lao-tse, Teréz is olyan finom érzékű és egyszerű, hogy visszaérkezik a naivitáshoz, mert ismeri a balgaság értékét“ (John Wu-Kien-yong: A szeretet tudománya). És Walter Nigg azt mondja erről a kívánságról — hogy ti. Isten játékszere legyünk: „a szív olyan muzsikájáról árulkodik, amely csak egy szentben van meg“ (Nagy szentek). Mert a keresztény ember legmélyebb komolysága abban rejlik, hogy a hivő és szerető ember tud „játszani“: csak az Istenben otthonára lelt lélek derűs. Ennek a csodálatos emberszemléletnek rejtett kincsei közül talán semmi sem fejezte ki szebben, találóbban a „komoly vidámságú“ keresztény ember végső titkát, mint egy keleti szerzetesnek ez a mondása: „Megrövidíteni az éjszakai alvást, kihasználni a nappal óráit, nem kímélni sajátmagunkat s a végén megérteni: mindez tréfa — igen, ez komoly dolog!“

Végül még valamiről kell beszélnünk: Egyház és kegyelem csak mintegy földi előjátéka annak a végnek, amely egyben az örök kezdet, Isten boldog színelátásának. Előjáték“, — mert minden evilági, legyen bár mégoly komoly és döntő, csak gyermekjáték ahhoz az örök, zavartalan, testi-lelki harmóniához képest, amelyet „mennyórszágnak“ nevezünk. „Az isteni előtt a férfiú olyan, mint a gyermek a férfiú előtt“