Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

— mondja Hérakleitosz; és Eusebius egyházatya mélyenszántó szemlélődést írt az örökkévalóság játékáról, amelyre mi idelenn úgy készülünk elő, mint a gyermek az anyaölben a földi életre, beszámítva mindig az elvetélés lehetőségét is — egyszerre biztonságban és veszélyben (Szír Theophania 1,72). Az igazi játék, a végeérhetetlen vidámság csak a földön túl kezdődik. Megsejtették ezt már a jámbor görögök is. Sírfeliratok és képek a túlvilágot mint állandó, derűs játékot állítják elénk, azokkal a játékokkal, amelyeket az emberek már a földön szerettek. Ez talán naiv dolog, — de hogyan fejezze ki a jámbor ember képekben és szavakban, amit vár? Szabadságot sóvárog és nyugalmat, a szellem kötetlenségét és a lélek vidámságát, gyermeki otthonosságot és a föld minden terhétől ment felszabadultságot. — A keresztény ókor embere is játékról és körtáncról kezd dadogni, ha földi szavakkal és képekkel akarja ecsetelni a menny boldogságát: „Dalra akarok fakadni Neked / és táncolni a szent karokkal / ó Igéje a kikutathatatlan Atyának. / Néked legyen dicsőség és hatalom mindörökké!“ — olvassuk egy 4. századi síron. És Prudentius, a költő ezt mondja a betlehemi gyermekgyilkosság áldozatairól: „Pálmaágakkal és koszorúkkal játszotok Isten oltára előtt“ (Cathémerinon XII, 129—132). Játék lesz a menny, mert az ember olyan állapotba juthat, amelyet Magdeburgi Mechtild, a misztikus, a hivő és költői géniusz szavának hatalmával így ecsetelt: „Ott vidámak leszünk és szabadok, fürgék, erősek és szerelmetesek, tiszták és amennyire ez lehetséges, Istenhez hasonlók.“

Saturus karthágói mártír látomásban szemlélte a vértanúk megérkezését a mennybe. Angyalok viszik őket Isten trónjához, akit „hófehér hajú és fiatalos arcú“ férfiak látnak. Miután szeretettel üdvözölte őket, azt mondják nekik: „Menjetek most és játsszatok!“

A vég olyan lesz, mint volt a kezdet: örök gyermekség. Mert a játszó gyermek mindig gyengeségnek és erőnek, komolyságnak és tréfának örökös kettőssége. A gyermek — írta egyszer Carl Gustav Jung — „elhagyatott és kiszolgáltatott, ugyanakkor pedig istenien hatalmas, jelentéktelen, kétséges kezdet és diadalmas vég“ (Jung-Kerényi: Bevezetés a mitológia lényegébe).

A végérvényes felelet az embernek a játszó gyermekség utáni vágyára annak szava, aki isteni Ige létére gyermekké lett: „Ha nem lesztek mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába“ (Mt. 18,3). Azért Isten mennyei városának utcáit a gyermekek boldog játéka fogja betölteni, és az ifjúi arcú ősöreg örökre így szól a boldogokhoz: „Menjetek és játsszatok!“

83