Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

jára. Ami pl. a keresztségkor történik a vízből és Lélekből való titokzatos születésben, az — mondja egyszer Beda Venerabilis — olyan titok, amelyet csak a hit ismer fel; kívülről nézve minden csak kép és játék: „Csak maga az Anyaszentegyház, a szülőanya tudja, mi történik. A szemlélő úgy látja, hogy ez az ember éppen úgy jön elő a kereszt- kútból, mint ahogy belelépett, mintha az egész esemény csak játék volna“ (12. homilia). Itt rejlik a teológiai alapja annak, amit Romano Guardini tanított nekünk a liturgiáról, mint isteni játékról (A liturgia szelleme). Az emberré lett Logosznak ez az Egyháza a maga legmélyebb titkát mindig szép mozdulatok, kimért léptek és nemes öltözetek bőségébe fogja beburkolni. Mindig „játszó Egyház“ lesz, éppen azért, mert isteni-komolyán veszi az embert.

Innen kiindulva egy olyan tanításba hatolunk be, amely az iskolás dogmatikában nem éppen otthonos, de annál buzgóbban művelték a misztikusok celláiban: ez pedig a kegyelmi kiválasztás isteni játékáról szóló tanítás. A keresztény misztikus olyan ember, aki a látható dolgokon keresztül a kifejezhetetlenre tekint. Ha Urának keresztjére pillant, akkor a láthatónak kínos balgaságán túl kitárulnak neki az Isten kegyelméből és a megváltásból fakadó biztonságos otthon fénylő távlatai; s lelkének mélye és Isten szíve között megkezdődik az a „csodálatos csere“, amelyet „a kegyelem játékának“ érez: „A hívőnek játék, mikor / kegyelmed átkarolja őt, / örömnek tengerét szülöd, / s a menny kapuját megnyitod“ (Beda Venerabilis).

A misztikus ezt a kegyelmi ajándékot isteni játéknak érzi, mert úgy éli meg, mint minden kapu felszakítását, teljesen kiszámíthatatlan belesodródást az isteni szeretet életfolyamába. A lélek legmélyén ilyenkor megismétlődik az, ami egykor az isteni Szentháromság ölén történt: Isten határtalan szeretete eltökélte a megváltást, és ezzel megkezdődött a megtestesülés játéka. A misztikus a maga odaadását a kegyelemnek úgy éli meg, mint lemerülést valami egészen új szabadság folyamába, mint a gyermeki kötetlenség kezdetét, mint egy határtalan szeretetnek való kiszolgáltatottságot. így kéri Magdéburgi Mechtild az emberré lett Urat, „tárja fel előtte a játszó áradatot, amely a Szentháromságban lebeg, s amelyből egyedül él a lélek“ (Az istenség áradó fénye). És egy Altheit nevű trochaui apácához így beszél Krisztus: „Tekintélyes külsőt akarok neked adni, te lennél a legerőteljesebb priorisszája ennek a kolostornak, aki valaha is volt, a legboldogabb is; de akkor nem játsz- hatom veled többé kegyelmem játékát, mint különben tenném. Válaszd hát, ami tetszik!“ És Altheit így felel: „Uram, nem tudom nélkülözni kegyelmedet“ (Könyvecske a túláradó kegyelemről).

Miért beszélhet így a misztikus a kegyelem „játékáról“? Tapasztalatból tudja, hogy Isten szuverénül, őrök előrerendeléssel ajándékozza szeretetét, és mégis úgy, hogy nem tesz erőszakot teremtményének

6

81