Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

szöveget: „Ez azoknak a nagy csapata, akik semmi mások, mint kisgyermekek, azaz éppen most jutottak a hitre, ők azok, akik szinte a Lélektől vezérelt táncukkal olyan széppé teszik a várost, — vagyis az Egyházat" (Commentarium in Zachariam, 40). Az Istenből született keresztény hite és a megváltásban lelt öröme igazi játék, s az Egyház szépséggel telik el a tánclépésektől, amelyeknek ritmusát a Szentlélek adja. Hasonlóképpen magyarázza Jeromos is a zakariási szöveget: „Az utcákat játszó fiúk és kislányok töltik be. De ez csak akkor történik, ha a városok biztonságot és mélységes békét élveznek. Ezt mondhatjuk el az Egyházról. Benne a lélek öröme testi mozdulatokban fejeződik ki, és gyermekei tánclépésben fogják mondani Dáviddal: „Táncolni és játszani akarok az úr színe előtt" (In Zachariam 11,8). A játszó Egyháznak, minden Krisztusban vigadozó ember közösségének látomása újból fölmerül egy olyan ember lelkében, akinek nagy érzéke volt a képek ereje iránt: a dadogó Notker, St. Gallen szerzetese énekli egyik húsvéti szekvenciájában: „Nézd, ó Krisztus, a kedves szőlőtő alatt békességgel telve, a kert biztos falai közt játszadozik a Szentegyház.“

Jeromos imént idézett szava, hogy „az Egyházban a lélek öröme testi mozdulatokban fejeződik ki", arra utal, hogy a játszó Egyház misztikus teológiája még mélyebb gyökerű. Az emberi kultúra történetének egyik legalapvetőbb eseménye, hogy az Egyház — hittel vallva az isteninek testben való megjelenését — mindenkor, minden támadás ellenére megőrizte az egységet szellem és test, eszme és szimbólum, láthatatlan és látható között. Számára minden földi dolog misztérium; a látható dolgokon — nap, hold, víz, bor, olaj —, a szemünk előtt lezajló történelmen át megtanít a marandóra tekinteni. így ő maga egyetlen „szentség". Számára az isteninek a betörése — az írás kimondott szavában, és az idők végén magában a Logoszban — mindig újból megragadható esemény, magának Istennek szájából származó példabeszéd, első tekintetre hallható és megtapintható, de mélyében tele kifejezhetetlen titkokkal. Éppen ezért tekinthet minden láthatót Isten szüntelen játékának, „testi mozdulatnak", amelyben mindenkor a Szentlélek öröme fejeződik ki. Már Philon sejtette ezt, amikor Istennek az izraelita történelemben véghezvitt csodáiról beszélt: „Aki nem hiszi ezt, az mit sem tud Istenről, sohasem kutatott még utána. Hisz különben megismerte és mélyen felfogta volna, hogy mindezek a paradoxonok és balgaságok csak Isten játékszerei. Ehhez csak az Űr nagy és minden komolyságra méltó műveit kellene megszemlélnie, az eget, a csillagokat és a földet" (Vita Moysis 1,38,212). A kinyilatkoztató Isten a csodának és a balgaságnak mintegy logika-fölötti elemeiben igazolja magát. Éppen ez az ő játéka. És amit szemünkkel látunk, az mind hasonlat: elleplezi és egyben leleplezi a magasabb jelentést. Ez áll magának az Egyháznak földi alakjára is, szentségeire, mint a láthatatlan kegyelem látható jeleire, liturgiá80