Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

amelyet Egyháznak, kegyelemnek, Isten látásának nevezünk. És minthogy ez senkinek sem kijáró, mindenestül kiszámíthatatlan, isteni szerétéiből fakadó ajándék, amelyre az ember Isten gyermekeként számolgatás nélküli szeretettel válaszol, azért a misztika ihletett szellemeivel együtt ezt az istenemberi történést is „játéknak“ nevezhetjük; sőt még meg- okoltabban, mint a teremtés művét, mert Isten itt Krisztusban egyenesen „játszótársunkká“ lett. És amikor a kegyelemnek ez a játéka bevégződik, amikor minden megszűnik: hit, remény, szentségek, törvény — akkor elkezdődik az ür örök színelátásának isteni játéka, a dicsőítés nagy ünnepi játéka Isten előtt.

óvatosan, de a gyöngyhalász örömével kíséreljünk meg napfényre hozni egyetmást az ókeresztény egyháztudat nagyon is elfeledett kincseiből.

Az az új viszony, amelybe a Szentháromság egy Isten az Ige megtestesülése által lépett az emberi teremtménnyel, a titkok titka; olyannyira meghalad minden filozófiát, hogy mindig csak egy „negatív teológia“ dialektikus kijelentéseivel beszélünk róla. Mert ahol maga Isten tör be emberként a mi látszólag oly zárt játékrendünkbe, ott minden szó felmondja a szolgálatot. Ott Pállal már csak Isten „balgaságáról“ és „gyengeségéről“ beszélhetünk, vagy Nazianzi Gergellyel, a nagy egyháztanítóval Isten „játékáról“ — és közben tudjuk, hogy ezek a próbálkozások éppen olyan kevéssé érik utol a teljes igazságot, mint ha Isten „bölcsességéről“, „erejéről“ és „komolyságáról“ szólunk. Ennek a titoknak tartalma előtt minden pozitív kijelentésünk kihull a rostán, inkább olyan szavakhoz és képekhez kell folyamodnunk, amelyek balgaságuknál fogva mintha alkalmasabbak lennének az isteni bölcsesség túláradó bőségének kifejezésére. De éppen ezt tesszük, amikor az Isten emberré levésével megkezdődő kegyelmi rend „játékáról“ beszélünk.

A Logosz megtestesülése menyegzői misztérium. Az emberi természet átalakul, a megváltásban részesül, hogy az a „menyasszony“ legyen belőle, akinek a neve „Anyaszentegyház“. Ezért hatolhat tovább a teológiai szimbolika a „játszó ember“ egyéni fogalmától a „játszó Egyház“ teológiájáig. Az Egyháznak, „üdvösségünk segítőjének“, „változhatatlan név adatott: neve ,türelem', mert egyedül ő fog megmaradni az örökkévalóságon át, mindenkor örvendezve“ — és azoknak tanúsága a hitről, akik mindvégig kitartanak az Egyház iránti türelemben és az Egyház miatti hálás örömben: éppen ez a misztikus „gyermekjáték“ (Alexandriai Sz. Kelemen: Paidagogosz 1,5, 22).

Zakariás prófétánál ez olvasható az eljövendő messiási üdvösség és béke egyik látomásában: „És Jeruzsálem városának utcáit fiúk és kislányok töltik be, ott játszanak utain“ (8,5). A megváltott gyermekiességnek ez a békéje azonban már az Egyházban, „Isten városának“ előképében kezd beteljesedni. Alexandriai Cyrill azért így értelmezi ezt a

79