Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

út embere, nagy színháznak foghatja fel saját életét és minden evilági eseményt, mert ismeri a színpad mögötti irányító titkokat. Az ő szemében a komolyság és a játék testvérek Istenben, nem ejti meg sem a világfájdalom, sem a világ mohó vágya, „fgy játssza gáncstalanul szerepét az élet színjátékában a bölcs — Isten bízta rá ezt a szerepet —, mert tudja, mit kell tennie és mit kell elviselnie“ — írja Alexandriai Kelemen, keresztény világosságot sugározva a sztoikus bölcsességre (Sztrómata VII, 11,65). Ebben a belátásban gyökereznek a „világszínház“ nagy műalkotásai, Calderontól Hoffmansthalig: „Tudásom szűk. De egy tekintetet / vetettem én a mélybe. Ezt tanultam: / Nem más az élet: árnyjáték csupán. / Simítsd végig szemeddel könnyedén, / ügy elviselhető. De görcsös ujjal / Fogóddz belé: elolvad ujjaid közt.“ (Hugo v. Hoff- mansthal: A fehér legyező.)

így hát igazából csak az Isten valóságába belegyökerezett ember nevezheti ezt a földi életet játéknak és árnyképnek. Mert csak neki adatott meg — neki, aki hiszi, hogy ez a világ teremtő aktussal Isten létteljességéből származott —, hogy az igennel együtt közvetlenül kimondja a nemet is: vagyis az imént még szeretve helyeselt és Isten műveként átkarolt világot (önmagát is beleértve) elejtse, mint valami unott gyermekjátékot (önmagát is beleértve), hogy szárnyra keljen az egyedüli „boldog komolyság“: Isten felé. Csak így lehetséges és jogosult az a derűs melankólia, amellyel a keresztény, mint igazán játszó ember a világ szeretete és a világtól való menekülés, ölelő kitárulás és visszahúzódás váltakozó ritmusában járja vándorútját. Utánozhatatlan dialektikával írja körül ezt a titkot Hit valló Maximosz: az ember múlandó élete azért játék, mert egyszerre „mindig újból folyékonnyá váló és változásra kész szilárdság“, és fordítva, „szilárdan körülhatárolt folyás" (Ambigua 262). Erre a gondolatra Nazianzi Gergely csodálatos mondata indította Caesarius sírbeszédéből: „Az ember élete, testvéreim, az elevenség elröppenő pillanata, gyermekjáték a földön, fénylő árnyék, elszánó madár, hullámon tovasikló hajó nyoma, por, finom köd, reggeli harmat, kinyíló világ“ (Oratio VII, 19).

így hát az élet vidám, mert biztonságos otthona van Istenben, és komoly, mert a szabadság veszélybe sodorta. És az igazán „játszó“, a komolyan vidám ember vidámságban és türelemben éli végig. Az igazi bölcsesség éppen azért mosolyog, mert komoly.

A játszó Egyház

De a teremtés Istene, akinek művét „játéknak“ nevezhettük, még egy minden teremtést lényegileg meghaladó módon is átadta, sőt kiszolgáltatta magát teremtményének, az embernek: a megtestesülésben, s ezzel együtt abban a teljesen szabad szeretetből fakadó műben,

78