Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

a képben az a metafizikai belátás rejlik, hogy a világ és az ember teremtése ugyan istenien mélyértelmű, de Isten számára semmiképpen sem szükségszerű cselekedet. Ezzel a megjelöléssel: „mélyértelmií, de nem szükségszerű“, az isteni „játszó“ tevékenység legbenső lényegét határoltuk körül, de semmiképpen sem fosztottuk meg ezt a teremtő tevékenységet roppant komolyságától, hiszen ezt mélységes értelmessége már magában hordja. De ilyenformán nem is hamisítjuk olyan cselekvéssé, amely metafizikai szükségszerűséggel folyna Isten lényegéből, mintha Isten függne a saját művétől, vagy bármilyen panteisztikus értelemben azonos lenne vele. A Teremtő szabad, a lehetőségek végtelen bőségéből azért hív életre egy meghatározott változatot, hogy benne és általa tegye láthatóvá jóságát és bölcsességét. De az a mód, ahogyan ez a hatalommal és biztosan alkotó teremtői kézből kikerül, egyúttal az egész teremtés legbenső ritmusa, értelmes cél felé tartása: a teremtés a maga kozmikus játékát játssza Isten előtt, az atomok és csillagok körtáncától az emberi géniusz komoly-szép játékáig és addig a boldog táncig, amelybe az Istenhez hazatérők állnak bele. „Megpróbálom kifejezni — mondja Platón, a görög életművészet „játékmestere“ —, hogyan alakítsuk ki az ember számára a legjobb életmódot. És úgy vagyok most, mint a hajóács, aki azzal kezdi az építkezést, hogy az egész hajótest gerincének lefektetésével meghatározza a hajó alakját. Amit mondani akarok, az a következő: Ami komoly, azt komolyan kell csinálni; de ami nem méltó arra, hogy komolyan vegyék, azt nem. Valójában azonban Isten az, aki minden boldog komolyanvevésre méltó. Az ember ellenben csak játékszer Isten kezében; ez és éppen ez a legjobb oldala“ (Nomoi 803 BC). Ebben az emberszemléletben bizonyára félreérthetetlenül meglátjuk azt a titkos melankóliát, amely a „Törvények“ öreg, bölccsé érett Platónját eltölti. De éppen ebben a fájdalmasan mosolygó szerénységben rejlik ott a játszó ember legmélyebb vonása: így csak olyasvalaki beszélhet, aki Istenre, minden lények lényegére fölpillantva meglátta minden földi dolog igazi viszonyát, és azért az embert és az emberi sorsot sem komolyabban, sem kevésbé komolyan nem veszi, mint az egy csodálatos játékszert megillet. Aki Istent boldog-komolyán veszi, az nem veheti az emberi teremtményt olyan komolyan, mintha az határozná meg a dolgok egész értelmét; és aki egyszer fölfogta a részesedő teremt- xnényi lét lényegében rejlő túlvilági jelleget, éppen az tud „játszani“. Mert ismeri a középutat komolyság és tréfa, a lét tragikuma és az élet játékának való derűsen bízó odaadás között, — hiszen ezt a játékot egy játszadozó Bölcsesség jósága irányította titkosan. Abban megvan az a lebegő magatartás derű és komolyság között, amit a görögök a „komolyan vidám ember“ utánozhatatlan szavával jelöltek.

A görögök sejtő tudása filozófiában és mítoszban csapódik le. Első tekintetre belátás ez a kozmosz szüntelen keletkezésébe és elmúlásába.

71