Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

De a jelenségek hüvelye mögött felfoghatóvá válik az irányító értelem, és a teremtő Isten egyszerre király és gyermek: műve értelmes (tehát királyi), de nem szükségszerű (tehát gyermeki). „Király és gyermek“: ebben a már Hérakleitosznál (52. töredék) kifejezésre jutó dialektikus szemléletben kifejeződik a teremtés metafizikai lényege: nem a dolgok zárt evilági lefolyásának merev szükségszerűsége, hanem a világától különböző Logosznak játékos, szép rendje. Az alexandriai Philón a népek történetére alkalmazza Hérakleitosznak azt a gondolatát, hogy minden „folyik“, mozgásban van: A világ tervének folyvást egyenlítő igazságossága megteremti és elsöpri az emberi kultúra egyes birodalmait, és mindig újonnan osztja el a történelmi hatóerőket és feladatokat. De ez nem evilági, kegyetlenül könyörtelen sors, hanem az isteni Logosz játéka. (Quod Deus sit immutabilis 176.) így válik áttetszővé a tarka világ, annak minden történése, és megsejteti a játszó Istent. „A minden- ség Élete a maga bőségéből megteremt minden dolgot — mondja Plotinosz —, és mert él, tarka sokféleséget teremt; nem hagyja abba, szüntelenül teremti a szép, formás, eleven játékokat“ (Enneade III, 2,15).

Ezek a filozófiai gondolatok a világalkotás isteni játékáról már régebben közvetlenebbül (és talán még mélyebben) alakot öltöttek a mítosz képi világában. A Hérakleitosznál fölcsendülő sejtés világteremtés és világjáték, király és gyermek dialektikájáról — ez a sejtés az alapja az istengyermekről szóló minden mítosznak is. Dionüzosz, Hermész, Apollón, Héraklész mind először világalakító gyermek; és Kerényi Károly (Bevezetés a mitológia lényegébe) megtanított rá, hogy ezek nem „biográfiai“ mítoszok, hanem az isteni lényegnek mitikus kifejezései: annak, hogy az örökkévaló Hatalom és Alkotó léte időtlen, a gyermekben is működik; hogy aki mindent tud és mindent megtehet, az gyermeki módon cselekszik — egyszóval annak az Istennek, aki „játszva“ hoz létre mindent. így játszik a gyermek Dionüzosz azokkal a tarka játékszerekkel, amelyekből a világ áll. Az isteni gyermek világokat létrehozó játékának ugyanebbe a körébe tartozik az ifjú Zeusz mítosza, akinek dajkája, Adrasztea a „szphaira“-t, a szép világlabdát készíti el, azzal játszik a gyermek az idai barlangban.

Ezekben a mítoszokban mindenütt az a sejtés lüktet, hogy a világ nem kényszerből, nem kozmikusán szükségszerű fejlődési folyamattal jött létre az isteniből, hanem bölcs szabadságnak, az isteni géniusz derűs kényszernélküliségének a gyümölcse: „Mert az istenek mosolya adott a kozmosz dolgainak létet és fennállást“ — mondja Proklosz (Kommentár Platón Timaioszához, III, 147). A „Logosz-gyermek“, aki a világlabdát tartja játszó kezében, visszatér a keresztény misztikában (Ágoston „tengermeregető gyermekétől“ Eckhart mester „mezítelen fiúcskájáig“), mint a roppant feszültség szimbóluma' mindenhatóság és játék, isteni erő és gyermeki gyöngeség között. Ezért tartja a Kis72