Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

zévé vált, ha az, ami testileg látható, egy önmagában nyugvó teljesség kifejezése lett. Ezért a játék önmagáért való tevékenység — értelmes, de nem célos. A céltalanul játszadozó gyermek, a hangszerén önfeledten játszó művész, a lángész, aki mintegy játszva alkot mindent: mind az emberiség egyik ősi vágyának megvalósulása: hogy akadálytalan, szabad, könnyed harmónia legyen lélek és test között.

Ez a kiindulási pontja a játék-fogalom teológiai elmélyítésének. Ugyan miért lett a gyermek, ez a lényege szerint játszó ember, annak a boldog létnek a jelképévé és foglalatává, amelyet elvesztettünk, és amelynek visszanyerése után vágyakozunk? Miért állítja maga elé minden kultúrában a vallásos ember a túlvilági életet csodálatosan oldott, boldog körtáncként? A felelet az emberiségnek abban az ősi kinyilatkoztatástól megerősített ősi élményében rejlik, hogy Teremtője megajándékozta a lélek és test összhangjával, és ezt fájdalmas, komoly küzdelemben, minden meghasonláson át újra ki kell vívnia. A barokk művészet puttói még utolsó megsejtései annak a mélységes keresztény igazságnak, hogy csak „gyermekek“ jutnak be a mennyek boldog birodalmába. Játék és tánc tehát, hacsak komolyan és igazán sikerül a földön, a mennyeinek elővételezése, gesztusba, hangba vagy szóépítménybe formált előre-ízlelése annak az Isten féle lendülő test-lélek harmóniának, amit mennyországnak nevezünk. Az örökkévalóság a lélek végleges és örökre sikerült megtestesülése lesz.

Ezért van, hogy a játék ősi kezdeteiben szent, Istennek szentelt volt, a tánc pedig lényege szerint kultikus cselekvés. És megfordítva: Az oldott vidámság, a világról szóló való mosolygó lemondás, a bölcs higgadtság embere csak akkor lehet ilyen, ha nem torzítja a világot csak- kozmikus, vagy csak-lelki valósággá, hanem nyitott Isten és a világ felé is, ha tehát életstílusában már megvalósította az öröknek ezt az elő- vételezését.

Nem foghatjuk fel a játszó ember titkát, ha először nem beszélünk áhítatos tisztelettel a játszó Istenről, a teremtő Istenről, aki roppant játékával létrehívta a világot.

A játszó Isten

Platón az embert „Isten játékszerének“ nevezi, s ebben látja a teremtmény legmagasabb tökéletességét. Ha az ember kialakulásának elérhető legfelsőbb foka éppen az a „lebegés“, a test fölötti szellemi uralomnak az a könnyedsége, tudásnak és alkotóképességnek az az eleganciája, amelyet „játéknak“ nevezünk, akkor — platonikus kifejezéssel — ebben megvalósul az isteniben való részvétel, az Egy és a Jó telijében való eredeti egység sejtésszerű utánzása és — ha még földhöz kötötten is — visszanyerése. Amikor azt mondjuk: a teremtő Isten „játszik“, ebben

70