Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

Már most ez a görög bölcsesség helyet talált a keresztény életbölcsesség szívében. E téren Tamás nemcsak Arisztotelésznek adósa, hanem méginkább az ős- és ókori egyház atyáinak. Ágoston kijelenti, hogy az igazi bölcsnek néha-néha hanyagul lazítania kell szellemének feszült figyelmén (De Musica 11,14). Csodálatos legendák is eszébe jutnak eközben az Aquinóinak, amelyeket az atyáknál olvasott: az öregedő János apostolról szóló történet, aki egy fogolymadárral játszadozott (Cassianus, Collatio 24,21), vagy a nagy remete, Paphnutiusz, aki olyan kicsinek érezte magát egy fuvolázó rabló rejtett erénye előtt, mikor látta: hogyan végződik annak hasztalanul eljátszott élete mégis meny- nyei boldogságban (Vitae Patrum VIII, 63).

A játszó embernek ez az életbölcsessége gyógyító szükséglet minekünk, akik belebonyolódtunk a makacs komolyság elhajlásába, vagy a puszta evüágiasság értelmetlenségébe. De persze csak az az ember tud az életből szabad, szárnyaló erejű játékot teremteni, aki először szigorú önfegyelemben, fájdalmasan és komolyan megtanulta az önzetlenséget, a lemondást és a bensőséget. Aki ezen az úton eljutott a szív derűjéig, az aztán mindent belevonhat életének játékába, „egy bibliai hely klasszikus formuláit, egy egyházatya vagy miseszöveg mondatát éppúgy, mint egy Mozart-melódiát“ (Hermann Hesse: Das Glasperlenspiel I). Az ilyen veretű ember az örvendező szellemi szabadságnak, az önmagától eloldott odaadó erőnek, a derűvé átlényegült csalódásnak az embere.

Fejtegetéseink — amelyeket az antikvitás és a régi Egyház feledésbe merült kincseiből veszünk — kísérlet szeretnének lenni az élet e játékának teológiai és vallásos értelmezésére — annak a kérdésnek a szellemében, amelyet a haldokló Benoit atya tesz föl Elisabeth Langgásser regényében, „Az eltörölhetetlen pecsét“-ben: „Ó én szabad Istenem! Ki változtatja át a merő célszerűség félelmetes építményét tiszta haszon- talansággá? Minden kérést a tiszta dicsőítés énekévé, és minden hiányt eredeti telijében pompázó edénnyé?“

Annak a véleményünknek, hogy a játszó ember a legfejlettebb kultúra embere, a játéknak nevezett jelenség átfogó látása az alapja. Mint minden magatartást, ezt is nehéz leírni a maga ősi egyszerűségű és egyben remekbeformált gazdagságában.

A játék mindenekelőtt az ember lényegesen lelki és testi tevékenysége: testüeg látható gesztussal, hallható hanggal, tapintható anyaggal adunk sikeres kifejezést annak, hogy bensőleg, lelkűnkben képesek vagyunk valamire. Ennyiben a játék nem más, mint a szellemnek az a „rájátszása“ a testi mivoltra, ami biológiai téren a szépen formált testgyakorlat, lelki téren pedig a legátfogóbb értelemben vett művészi. De játékról akkor beszélünk, ha a szellemnek ez az uralma a test fölött fürge könnyedséggé, a „megtenni-tudás“ lebegő eleganciájává tökéletesedett; ha a szó, a hang, a gesztus a szellem készséges és hajlékony eszkö69