Szolgálat 15. (1972)

Nyugati humanizmus és kereszténység

ság a vége, akár fennhéjázó-spiritualisztikus, akár érzéki-materialiszti- kus változatban. A görögök megsejtették ezt, — de csak a krisztusi kinyilatkoztatás teszi lehetővé számunkra, hogy ennek a sejtelemnek körvonalai szemünk láttára váljanak foghatóvá. Minden olyan humanizmus, amely nem veszi tekintetbe, vagy tagadja az embernek ezt a titokzatos széttépettségét, hajótörésre van ítélve. A keresztény ismeri Platónnál a testiség démoni oldalát, de azt is tudja, hogy a megistenült emberre vonatkozó görög sejtések minden képzeletet meghaladó valósággá váltak Isten megtestesülésében. Azért a keresztény ember humanizmusa mindenkor kiegyenlített középút világmegvetés és vüágbabolondulás között: tudatos igenlése a testinek a test feltámadásának hitéből kifolyólag — és alázatos törekvés a szabad szellem csúcsai felé.

És mégis: a humanisztikus katasztrófák története megmutatja, milyen nehéz, sőt lehetetlen az embernek megtartania ezt a középállást test és lélek között az istenadta hit erői nélkül. Csak tapogatózhatunk abban a tekintetben, mennyi működött sejtésszerűen ezekből az isteni erőkből már a görögök legmélyebb szellemeiben is. De Krisztus üzenete kinyilatkoztatja őket, napfényre hozza, hirdeti, és nekünk ajándékozza a hitben. És a teológia megmagyarázza nekünk, hogyan viszonyul a kegyelem ereje az ember erőihez és a sátáni erőkhöz. Ezzel a görögség legnemesebb ismereteit foglalja magába és őrzi meg, és be tudja építeni a nyugati humanisztikus szellem megújulásába.