Szolgálat 15. (1972)

Felelősség a kultúráért

FELELŐSSÉG A KULTÚRÁÉRT

Akit a hitből él, az tudja, hogy kikerülhetetlen felelősséget hordoz a „világért“, vagyis azokért az értékekért, amelyeket a kultúra szóban foglalunk össze: a társadalmi közösségért, a politikáért, a művészetért és tudományért, a rugalmas, fejlett testért. Hiszen kereszténynek lenni egyenlő a komoly és egyben felszabadító belátással, hogy minden Krisztusé, minden kultúra — a kezdet kezdetétől Lascaux barlangfestményeiig, Lao-tse-től az aztékokig, Püthagorásztól Plotinoszig, a régi japán festményektől Egyiptom piramisaiig — az isteni őskorban gyökerezik, és (akár tudjuk, akár nem) a megtestesült Ige irányában virágzik ki.

A kultúra tehát sohasem pusztán „a világnak“ a gyümölcse, sohasem Istentől független, tisztán csak emberi dolog, amelynek kerítésénél aztán ott állnak a keresztény égi polgárok, hogy ők „is“ részesedjenek benne, vagy pedig megállapítsák, hogy minden világi kultúra végső soron az ördögtől való. Merjük állítani: legmélyében csak egyetlen kultúrtörténet létezik, és az (tudva vagy tudatlanul) Krisztusra vonatkozik; mert az Ige az egész világ számára „testté lett“, s ő az „Alfa és ómega“ (Jel. 1,8), a kezdet és a beteljesülés. A keresztényeknek mondatott: „Minden a tietek, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljöven- dők: minden a tietek. Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené“ (1 Kor. 3,21 sk). És ugyanilyen érvénnyel: „A teremtés múlandóságnak van alávetve, de abban a reményben, hogy a múlandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára“ (Róm. 8,20-21). Ez a két látszólag ellentmondó kijelentés csak még élesebben veti fel Krisztusban azt a nagyfeszültségű ellentétet, amely már Isten legelső szavaiban ott volt: „Hajtsátok uralmatok alá a földet!“ (Gén. 1,28) és: „Átkozott legyen a föld miattad, tövist és tüskét terem majd neked“ (Gén. 3,17).

Minden teremtménynek ebből a kettős alakjából, jóságából és értéktelenségéből adódik a keresztény ember felelőssége a kultúrmunkában. Mert neki adatott meg a hitben, hogy fölmérje a teremtményi létnek e legbenső vonatkozásait. A keresztény az emberiség hivő és hitben tudó képviselője. Ennek az emberiségnek gyökérszerű bűnösségéből kifolyólag a teremtmény történelmi fejlődésében alá van vetve a „hiúságok hiúságának“, de azért nem veszíti el a teremtés javait. A kereszténynek tehát, mint Krisztus választott tanítványának szintén meg kell valósítania ennek megfelelő küldetését.

62