Szolgálat 15. (1972)

Nyugati humanizmus és kereszténység

Ezek nem puszta retorikus kijelentések a birtokon belüli hit biztonságában, amely tisztán látja minden antik érték jelentéktelenségét a lélek üdvösségének szempontjából: mélyebbre ható kérdés csendül föl bennük. Ebben a szellemtörténeti vitában a görögség és a keresztény hit egységét pártoló hangok csak az egyik kórust alkotják; a másik kórus mondanivalója éppen olyan súlyos — és abban is viszontlátjuk Hellász dicséretének énekeseit. Az Egyház mindig tudta és hirdette azt is, hogy Istentől kapott hite lényegesen különbözik minden, mégolyán mély és szép emberi bölcsességtől, és így az antik emberkép művelésének már nem tulajdoníthatunk önálló értéket, amikor az ember örök hivatásáról van szó.

Kemény kijelentés, de áll. Sőt mi több: Éppen a tiszta, minden értéket istenakarta helyére állító megkülönböztetés menti meg egyáltalán az antik értékek legjavát attól a jóvátehetetlen széteséstől, aminek minden csak-emberi ki van téve. Az Egyház már a gnózissal vívott küzdelemben, első három évszázadában meghúzta azt a szükséges válaszvonalat, amely már gyökerében lehetetlenné teszi a összekeveredést. A keresztények hite sohasem „egy“ vallás a sok közül, sohasem vallástörténeti egyveleg. (Innen származik az Egyház állandó küzdelme is az „együgyűek“ hitéért azok ellenében, akik előkelőén lemondtak erről a hitről és a keresztény mázzal átfestett görögség felé fordultak.)

Vázlatunk teljességéhez hozzátartoznak tehát mindazok a hangok is, amelyek óva intenek az antik világ csábító kísértésétől. Ez szükséges és magától értetődő volt, mindenekelőtt abban az időben, amikor az antik kor voltaképpeni vallási tartalma még veszélyt kellett hogy jelentsen a hit számára. „Ne nyúlj egyetlen pogány könyvhöz sem — intenek a 4. század Apostoli Konstitúciói —, hiszen mid nincs meg az Isten törvényében, hogy ezekre a légből kapott pogány mesékre kellene vetned magadat“ (1,6). Jeromos a maga kicsit mindig mérgesen túlzó módján egyszer odáig megy, hogy az antik kultúr javakat ahhoz a hulladékhoz hasonlítja, amellyel a tékozló fiú táplálkozik (Epistola 21,13). Egy 5. századbeli egyházi törvényhozás velősen előírja: „A püspök ne olvassa a pogányok könyveit“ (Statuta Eccl. Antiqua, 16).

Nagy Gergely a fiatal Benedeket, aki a római tanulmányok szétszóródott élete elől a subiacói barlang magányába menekült, híres kijelentésében úgy jellemzi, mint „tudós tudatlant és bölcs tanulatlant“ (Dialogi II, prológus). Ezzel azt a mély problémát fejezte ki, amely bennünket is foglalkoztat, vagyis hogy éppen a „tudatlan“, az antiknak oly nyers hirtelenséggel búcsút mondott ember lett egy új humán kultúra atyjává. Pontosan ugyanebben az értelemben írta ezer évvel később Petrarca: „Csak akkor szabad a filozófusok iskoláit szeretnünk és azokkal egyet- értenünk, ha nem térnek el az igazságtól. Meg ne igézzen sem a bizonyítás éleselméjűsége, sem a nyelv bája, sem a nevek híre. Ezek is mind csak

59