Szolgálat 15. (1972)

Nyugati humanizmus és kereszténység

tette meg elsőnek teljes életművét a Nyugattal. Amit ő megkezdett, az arisztotelészi filozófiának hasonlíthatatlan átfogóképességű és ugyanakkor nagyszerűen zárt rendszerré való teológiai feldolgozását, azt vitte tökéletességre tanítványa, Aquinói Tamás.

Ezzel azonban már az újkor kapujában állunk. Ennek jellemző szellemi mozgalma, az ún. reneszánsz és a humanizmus is érthetetlen marad annak, aki nem ismeri Arisztotelészt, Vergiliust és a skolasztikát. Az antik szépség új rafölfedezésének az Egyház ugyanazzal a teológiai meg- okolással nyílt meg, mint már Alexandriai Kelemen, Vazul és Cassio- dorus, — most persze azzal a veszéllyel, hogy a Hellász iránti szeretet- ből sokan elfelejtették az Ecclesia szeretetét. De a reneszánsz legjava keresztény volt — jelképe ennek az a Petrarca, aki költői babér- koszorúját Péter sírjára tette le.

Teológiai megjegyzések az antik világ és a kereszténység találkozásához

Egyház és Hellász találkozásának ebből a vázlatos történetéből nem vethetünk biztos tekintetet a jelenre, még kevésbé a jövő homályába. De annyit mondhatunk, hogy a nyugati humanizmus csak a görög örökség és a keresztény hit egységében életképes. Hellász maga sohasem fog megmenteni minket, s a görög istenek halottak. Viszont az Egyház nem is tagadhatja meg, nem hánthatja le magáról többé ezt a görög örökséget — akkor sem, ha az afrikaiak vagy ázsiaiak megközelítésében háttérbe kell szorítani, mert ezeknek a népeknek keresztény humanizmusa nem lehet egyszerűen a nyugatival azonos.

Hellász és a kereszténység történelmi találkozásának kiindulópontja Istennek emberré levése „az idők teljében.“; és itt a metszőpontjában állunk annak a tengelykeresztnek, ahol a történelem vízszintese a gondolati behatolás függőlegesével kereszteződik. Most tehát arról van szó, hogy teológiailag elmélyítsük azt, ami történelmileg létrejött, hogy megértsük az ember képét. Ezt a képet nem szabad sem a csak-evilági emberinek racionalizmusába sekélyesítenünk, sem a világtól menekülő túl- világiság túlzott természetfölöttiségébe testetlenítenünk.

Kezdjük azzal a problémával, amely minden keresztény század legjobb szellemeit lelkűk mélyéig foglalkoztatta: Voltaképpen szükséges-e még, sőt szabad-e és előmozdítható-e egyáltalán, hogy az ember az antik kor szelleméből kiinduló szép emberi élet megteremtésével foglalkozzék, azután, hogy maga Isten oktatta és részesítette kegyelmében a Krisztusban emberré vált igazság útján? Tertullianus teljes élességében fölvetette ezt a kérdést, már céloztunk rá (De praescr. haer. 7); éppúgy kétszáz év múlva Jeromos egy már-már túlságosan is görögbarát egyházzal szemben: „Mi köze Horatiusnak a zsoltároskönyvhöz, Vergilius- nak az evangéliumhoz, Cicerónak az Apostolhoz?“ (Epistola 22,29).

58