Szolgálat 15. (1972)

Nyugati humanizmus és kereszténység

A latin atyák és ás áftHk szellemi világ

Ha a latinul beszélő Nyugat felé forduíűriii, itt a keresztény teológusok beállítását érezhetően hűvösebbnek találjuk §& antik hagyomány iránt A római, a római keresztény is, józanabb, inkább áz egyszerű hagyomány felé hajlik. Ráadásul a latin teológia csak a harmadik ®2ázadban fejlődik ki, éppen abban az időben, amikor nyugaton megbomlik a görög nyelvi egység. Ezenkívül éppen ebben a században (a szí?' császárokéban) védekezik a latin józanság az Orontész és Nílus tájékáról érkező gnosztikus befolyás ellen. De minden tiltakozás ellenére — amilyené^ két pl. Tertullianustól, Minucius Felixtől és Cypriántól hallunk — a latin- teológia is már első művével, Minucius Felix „Octavianus“-ával az antik műveltség ragyogásában áll előttünk. És elgondolható lenne-e a nyugati szellem története a nagy Cyprián latinsága nélkül? Egy ezredév róihai nyelvi kultúrája járt ide iskolába, egészen Rotterdami Erazmusig.

fgy írhatja Ágoston is, még megtérésének első boldogságában is: „A szabad művészetekben való kurta és mérsékelt kioktatás az igazság tanítványait derűsebbé, kitartóbbá és ügyesebbé teszi, hogy felfoghassák magát az igazságot. Nemcsak a hit, hanem igazi értelmi megismerés által is fokról-fokra emelkedik a lélek az erkölcsi magaslat felé és a tökéletes életre“ (De ordine 1,8,24). Később Ágoston szigorúbb lett, érett éveinek teológiai küzdelmei lehűtötték benne az „értelem" és a „természetes erkölcsi életeszmény“ iránti érdeklődést (utóbbi fogalommal éppen a kegyelmet tagadó pelagiánusok éltek szívesen vissza). De j sohasem vált az antik szépség képrómbolójává. A keresztény tanításról szóló írásában ezt mondja — és a Nyugat sohasem felejtette ezt el neki: „Ha a filozófusok, mindenekelőtt a platonisták olyasmit mondanak, ami igaz és hitünkkel egybehangzó, ettől nekünk egyáltalán nem kell félnünk, hanem felhasználhatjuk igazságuk kincsét. Mert aranyuk és ezüstjük nem sajátmaguktól való, hanem mintegy a mindenütt működő isteni Gondviselés aknáiból, mint valami bányából hozták felszínre“ (De doctr. Christ. II, 40).

Ezzel azonban kirajzolódnak a Nyugat mai útjának sínéi. Nagyjelentőségű egyháztörténelmi tény volt e téren, hogy antikvitás és kereszténység találkozása latin talajon is a kolostorokban ment végbe, ahová a római Benedek az athéni Vazulnak, a római Cassiodorus pedig a platonista Ágostonnak a szellemét közvetítette. Az antik szellemiség a kolostorok civitas-ában talált menedéket; itt fedezték föl évezredek múlva Poggio és Enea Silvio Piccolomini kortársai Terentius, Plautus, Cicero kéziratait. A keresztény teológia nagyvonalúsága itt is pártfogója l^tt a haldokló antiknak. Cassiodorusnak köszönhetjük annak eszményét, hogyan végezzenek a szerzetesek klasszikus tanulmányokat. A régi, mindig újból visszatérő gondolat ez: a szerzetes a klasszikus művek

56