Szolgálat 15. (1972)

Nyugati humanizmus és kereszténység

Vazul regulájából tanulja meg a római Nursiai Benedek a mérték- tartás szellemét. A klasszikus tanulmányok további története Bizáncban elgondolhatatlan a bazilita kolostorok e szelleme nélkül. Hol volnának Platón kéziratai, a Homérosz-kommentárok és ezer más, amit mi úgy használunk, mintha az antik örökség áthagyományozása természetes lenne? Khrüzosztomusz, a keresztény beszédművészet leendő klasszikusa, a pogány Libaniushoz jár iskolába; Vazul leveleket vált ugyanezzel a Libaniussal, tele kifinomult hellén udvariassággal; és Nazianzi Gergely, akinek a teológia a tökéletességét köszöni, alsóbbrendű elkülönülésnek tartja és ellenzi, hogy sok keresztény idegenkedik minden humanista szellemi kultúrától. Ez a magatartás ti. újra fölelevenedett az után a törvény után, amellyel Julianus császár 362-ben a régi istenekbe vetett hitet akarta előmozdítani, és a keresztényeknek megtiltotta, hogy görög műveket használjanak tanításukban, „ügy gondolom — mondja Gergely, Vazulról tartott halotti beszédében —, minden tehetséges ember közös felfogása, hogy a rendelkezésünkre álló javak közül a műveltségé az első hely. Itt nem arról a magasabb műveltségről beszélek, amely mindannyiunknak mint kereszténynek sajátja, hanem a profán műveltségről, amelytől a keresztények nagy tömege tudatlanságból irtózik, mert azt hiszi, hogy ellenséges, csalóka, Istenntől távoleső dolog. Pedig nem szabad megvetnünk a műveltséget, inkább az ilyen magatartást tanúsító embereket kell korlátoltnak és tudatlannak tartanunk. Ezek ugyanis azt szeretnék, hogy mindenki az ő alacsony színvonalukon legyen, hogy így az általános műveletlenségben ne legyen feltűnő az övéké, és ne kerüljenek abba a veszedelembe, hogy ócsárolják érte őket“ (Nazianzi Gergely: Oratio 43,11). A keresztény teológia nagyjai annyira bizonyosak voltak hitük hasonlíthatatlanságában, hogy nyugodtan be merték rendszerükbe vonni és Krisztusban megáldani Hellász világát is. Pogány barátjához, Nemezioszhoz intézett egyik költeményében Gergely leírja, hogyan merült el sokszor és hosszan a klasszikusok műveibe — de most az örök Igének szenteli mind, mert csak érette tanulmányozta őket. Ugyanaz a magatartás ez, amit már Kelemennél és Vazulnál megtalálunk, és Daniénál majd újból meg fogjuk találni: a Divina Commedia költője Vergiliussal kísérteti föl magát azokba a magasságokba, ahol az antik kor embereinek hangja elakad, és az az egyetlen Nap tündököl, amelyen Görögország minden lámpája meggyűl.

Hosszú stúdium és szerető gond tárgyai voltak, ámde ma Krisztus elé raktam le térdemen őket:

Elhalványul az Űr fönséges Igéje előtt mind.

Mert ez a Sző úgy csillog elő az emberi szellem tarka képein át, mint égen a napnak szikrázón robogó kocsijától sápad a csillag.

(Nazianzi Gergely: Poemata II, 2, 7,45—49)

55