Szolgálat 15. (1972)

Nyugati humanizmus és kereszténység

Krisztusban“ (Sztrómata 1,5,28,1—3). A görög lámpafény — Kelemen egyik kedvelt képe — a Krisztusban fölkelő nap világán gyűlt meg: „Püthagorász és tanítványai, Platónnál együtt, az igazat eltaláló benső látnoki képességüket követték, és ez nem történt Isten segítsége nélkül, így aztán nem egy dologban összhangban voltak a próféták szavaival. Részeiben és egészében kikutatták az igazságot és megadták neki a tiszteletet olyan gondolatmenetekben, amelyek tisztán harmonizálnak a dolgok fogható mivoltával; mert eltöltötte őket annak sejtelme, mi rokon magával az igazsággal. Ezért a görögök bölcsességszeretete lámpához hasonlít, amelynek kanócát emberek gyújtották meg maguknak. Miután azonban Isten Logosza kinyilvánult, akkor világolt fel csak a teljes szent világosság. Éjszaka nagyon hasznos a rejtett fényforrás; de ha eljön a nappal, minden tűznél sugárzóbb világosság virrad, és az éjszakát megvilágosítja a szellemi fényesség ragyogó napja“ (Sztrómata V, 5, 29, 3—6).

A legvilágosabben Origenészben, Kelemen tanítványában mutatható ki, milyen nagyságot és micsoda határokat hoz magával a keresztény teológusnak ez a minden hellén elem iránt nyitott szellemi magatartása. Porphüriosz „Platón állandó beszélgetőtársáénak mondja őt (História Eccl. VI, 19,8). Egyik jó ismerőjének, Bardenhewernek véleménye szerint: „ő volt az első, aki nagystílűén keresztülvitte a hellén tudomány és a kereszténység összeolvasztásának eszméjét, és így imponálóan egységes és zárt teológiai rendszert alkotott.“ Kétségtelen, hogy túlságosan messzire ment ebben; de az, hogy Alexandria egyáltalán megkockáztatta ezt a kísérletet, és hogy Origenész a Caesaria-i akadémián a teológia tanításába minden görög elemet bevont, mégis csak nagy tett volt, és hatása mindmáig tart. A 4. században, amikor az ariánus eretnekség új lökést adott az Egyház nagy szellemeinek a hitletétemény átgondolására — ekkor bontakozott ki csak egészen, micsoda szolgálatot tett a görög filozófia a keresztény teológiának.

Azok a férfiak, akik a 4. században a teológiát a magaslatra emelték, egyben a görög műveltség nemes és komoly barátai voltak. Szóvivőjük a két barát: Basilius és Nazianzi Gergely. Ami a görög szellemben halhatatlan, az örökségként szállott át ezekre a kappadóciai keresztényekre. Közös athéni tanulóéveik után cellájuk magányában az írisz folyó mellett megalkották Origenész műveiből a görög „philokalia“-t, amely ennek a nagy embernek a szellemét még a mai keleti szerzeteskolostorokba is elviszi. És ott vetették meg a görög kolostor eszményi alapját, amelyet azután Basilius, megint csak mindmáig érvényes szabályaiban, meg is alkotott. Ismét a szellemi élet egy nagy tette, amely fölemelte, a keresztény és görög humanizmussal megdicsőítette, és ezzel meg is mentette az egyiptomi pusztai atyák világtól menekülő aszkétaideálját.

54