Szolgálat 15. (1972)
Nyugati humanizmus és kereszténység
kérdés: hogy a görög filozófiát Isten akaratából helyesbíteni kell, és hogy maga a hit kincse szükségessé teszi a teológiát. Mert a teológia „fides quaerens intellectum“, az önmaga megértésére törekvő hit. Ez azonban az Egyház számára csak a görög filozófia ismeretei javának segítségével lehetséges. Justinus vértanú az elsők között volt, akik ezért szükségképpen vitába keveredtek a görög szellemmel. 160 körül írt művében: „Dialógus a zsidó Tryphonnal“, lefestette nekünk életének döntő óráját, amely igen hasonló Ágostonnak Cicero Hortensius-ával történt találkozásához. Justinus kutatva végigjárta az összes görög bölcseletrendszert, de csak Platónnál talált feleletre. És most megvallja: „Közölni akarom veled véleményemet: a filozófia valóban igen nagy jó és Isten előtt is nagyon értékes, egyedül ő visz el minket hozzá és egyedül ő kapcsol össze vele, és igazán szentek azok az emberek, akik a filozófiának szentelik magukat“ (2,1). Csakhogy vele is az történik, mint a fiatal Ágostonnal kétszáz évvel később: az a sürgető erő, amely minden egyes megsejtett igazságban lakozik, továbbviszi, és a teljes igazságot abban a tanításban találja meg, amelyet maga Isten Logosza hozott a földre. Amikor Platónból kiindulva megtalálta Krisztust, „lelkem lángragyúlt, és elárasztott a szeretet a próféták iránt, meg azok iránt a férfiak iránt, akik Krisztus barátai. Meggondoltam ezt a tanítást, és benne találom meg az egyedül megbízható és értelmes filozófiát. Ez volt az az út, ezek azok az okok, amelyek filozófussá tettek“ (8,1—2). Mint keresztény azután két hitvédő iratot írt Antonius Pius ill. Marcus Aurelius császárhoz, s ezekben annak a teológiai meggyőződésének adott kifejezést, hogy a görög kultúra nagy kincsei az Úr Krisztus akarata szerint a megtestesült Logosz felé irányító útmutatók voltak. Sőt megfogalmazza azt a merész mondatot, amelyet helyesen értve nyugodtan utánamondhatunk: „Krisztus a Logosz, Istennek megtestesült Igéje, akiben az egész emberi nem részesedett. És mindazok, akik egykor e szerint a Logosz szerint éltek, keresztények, akkor is, ha istentelennek tartották őket, mint például a görögöknél Szókratész és Hérakleitosz“ (Apologia I, 46). Justinus és vele együtt a régi egyház teológiája tehát azon a nagyvonalú nézeten volt, hogy az emberré lett Logosz már testben való eljövetele előtt ott működött a görögök lelkében, mint „logosz sperma- tikósz“, mag módjára kiszórt Ige. De hiszen már Pál is erre célzott Lüsztra népe előtt: „Az elmúlt időkben Isten megengedte, hogy minden nép a saját útját járja, de azért nem maradt meg az ismeretlenségben“ (Csel. 14,16-17). Ennek a tágas történetteológiai szemléletnek a nagy Newman bíboros egyszer a következő szavakkal adott kifejezést: „A Szentírás alapján hisszük, hogy az erkölcsi világrend Ura kezdettől fogva az egész földkerekségen szétszórta az igazság magvait; ezek sokféleképpen gyökeret vertek, és előfordulhat, hogy a sivatag közepén is 52
