Szolgálat 15. (1972)

Az Egyház mint a nyugati kultúrközösség megalapozója

molyán veszi a világot, mert komolyan veszi Istent“ (Th. Steinbüchel). Ezt a virágzó középkorra vonatkozó állítást most ki kell mutatnunk általában a keresztény kultúra alapvetéséről.

Maga Krisztus mondta ki a kultúra alapigéjét: „A világban — nem a világból“ (Jn. 8,23—26). A világ igenlése tehát csak azért értelmes, mert „a mennyei“ alászállott bele, és a megtestesülés tovább sugárzik az évezredeken át, míg mindent „áthat“ majd az isteni. Ebből fakad, hogy a keresztények komolyan veszik Istent, ez viszont arra vezet, hogy helyeselhetjük a világ komolyan vételét. Az eredmény: az a középhelyzet ég és föld között, amiről Pál beszélt: „A mi hazánk a mennyben van“ (Fü. 3,20), és „a világban élünk, mintha nem élnénk vele. Mert elmúlik a világnak alakja“ (1 Kor. 7,13). A „világ“ a gonosz hatalmában van, de ebbe a „világba“ leszállt az Isten. És mivel Istennek ezzel a túlvilági erejével az ember a keresztségben kerül érintkezésbe, azért a világ isteni átalakulásánek — és ezzel egyben a keresztény kultúrának — kezdeti története az őskeresztény keresztségi teológia történetében foglalható össze. Azok a történelmileg fogható erők, amelyekkel az ifjú Egyház új kultúrát teremt, a Sátánnak és „pompájának“ megtagadásából indulnak ki; ennek az egy szónak a története egyenesen ókeresztény kultúrtörténet. (Vö. ehhez a szerző cikkét: Pompa diaboli. ZfkTh 55 [1931], 239.)

De ennek a világ ördögi elemére mondott nem-nek a hordozója egy éppolyan keresztényi „igen“ a világ isteni részére — és éppen a kettő kiegyensúlyozottsága jellemzi alapvetően az ókeresztény kultúrtörténetet. A világ mégis csak Isten világa, és mindaz a jó, igaz és szép, ami valaha is volt, Istentől való. Amit az apologéták teológiája az „isteni ige magvairól“ és a nap és hold előtt megteremtett szűzi Egyházról írt, az a keresztény kultúra kezdeteire nézve a keresztség teológiájától kapja jelentőségét: csak a megistenült ember mondhat igent a kultúra minden javára, mert csak ő ismeri minden szépnek az eredetét. Csak ő képes nemes és óvatos magatartást tanúsítani minden földivel szemben, enélkül pedig minden kultúra elfajul: vagy túlzott spiritualizmussá, vagy az anyaginak való maradéktalan odaadássá. Mintegy megsejtése a történelem eljövendő fejlődésének, amikor a legnagyobb ókeresztény kultúrteológus, Alexandriai Kelemen, a következőképpen körvonalazza ezt az eseményt — és ez úgy hat, mint a történelem eljövendő fejlődésének megsejtése: „Tetszésemet lelem a barbárok egyszerűségében ... Ilyennek kellene lennünk... Az igazi szépérzéktől és a nemes örömöktől idegen ez a gyönyörökbe süllyedt és dicstelen tömegélet (Alexandriában, a kultúra elfajulásának ebben a tipikus városában). Mert az ember természeténél fogva egyenesen álló, büszke lény, rendeltetése az, hogy a szépet keresse, hiszen az egyedül Szépnek a teremtménye.“ Egyszerűség, fegyelem, nemes szerénység: ezek az új keresz42