Szolgálat 15. (1972)

Az Egyház mint a nyugati kultúrközösség megalapozója

tény kultúra jegyei. Az embert „úgy kell fölnevelni a földön, hogy otthona a mennyben legyen“, Istentől való születéséről megemlékezve úgy éljen, hogy „Isten városába juthasson át“ (Alexandriai Kelemen).

így a világra mondott igennek és nemnek ez a túlvilági, égi polgárságtól egyensúlyban tartott lebegése a keresztény kultúra fejlődésének alapja. Egyenesen a keresztény fegyelem történetét kellene megírni: fegyelem mint kultúraszülő elem, fegyelem mint túlvilági világigenlés; vagyis keresztény kultúra, mint azok világalakítása, akik nem e világból valók. A fiatal kereszténység „menekülése a kultúra elől“ így új kultúra anyjává lett. Az Egyház első hőskorának végén Ágoston a maga Civitas- ában mégegyszer megrajzolta ennek a természetfölötti kultúraformálásnak az alapvonalait, egyesítve a világra mondott platonikus igent a plotinoszi nemmel, az ember bűnéről és Isten emberré létéről való keresztény tudás szintézisében.

Eközben az Egyház — hiszen most már „a világban“ áll — nagymértékben zsákmányává lett a világnak. Kell, hogy rámutassunk itt a sokat dicsért konstantini szabadság-ajándéknak erre a hatására. Az egyháztörténelem 4. és 5. százada a világ betörése az Egyházba, s ijesztő világossággal mutatja, hogy az isteni kinyilatkoztatás behatolása nem szünteti meg a kultúra immanens erőit és azok hanyatlását. Az Egyház — mint Marseille-i Salvianusnak a kultúra pusztulásáról szóló megrázó panaszai szemléltetik — nem tudta feltartóztatni a fáradt későantik vér felbomlását. „A vér is résztvesz a Logosz kegyelmében“ — mondta Alexandriai Kelemen, ugyanúgy a kegyelemnélküliségben is, amit a világnak az Egyházba való betörése okozott. Itt csak egy gyógyszer maradt: ismét „menekülés a kultúrától“, a transzcendenciának egy erős új áramlata, új „konverzió“ Krisztushoz. Ez volt a monasztikus szerzetesség szerepe. Az alexandriai és antiochiai kultúrközpontok mögötti pusztában alakult ki a régi keresztségi „ellene-mondás“-ból az az erő, amely aztán veszélytelenül igent mondott a kultúrára — és ez az „igen“, az új népek friss vérével összefogva, véglegesen meg tudta építeni az új kultúrát. Ennek a szerzetességnek a története is ingadozás a szellem és anyag pólusa között. Amilyen szükséges volt az első, szenvedélyes lemondás az elfajult kultúráról, annyira kereszténytelenek voltak bizonyos spiritualizáló kinövések. De Pachomiustól kezdve az átlelkiesülés- nek mindig kiegyensúlyozottabb vonala visz Vazulon keresztül Benedekig. A nyugati monaszticizmus atyja találta meg aztán szabályzatában a keresztény középutat a földire mondott igen és nem között. Ez a legmélyebb alapja annak, miért tudták az ő fiai felépíteni a nyugati kultúrát. így lett a természetfölöttinek ez a története a legfontosabb hozzájárulás: ezt tette az Egyház a császárért. A minden politikai vágyálmot összetartó gondolat, amely ott virraszt a birodalom teljes szétesésének korában is, az 5. századtól a 8.-ig, ezt a csodálatos feliratot

43