Szolgálat 15. (1972)
A történelem értelme
annak, hogy az emberi történelemnek csakugyan ez a kikerülhetetlen feladata? A teremtmény nem szabadulhat ennek az ősi vágynak el- téríthetetlen irányától; még ha értelmetlennek próbáljuk is mondani a történelem búrjázó eseményeit, ennek is csak az óhajtott értelem felől nézve van értelme. Itt azonban a kinyilatkoztatás igéje újból betör az emberi kérdezgetés kellős közepébe: „Mi Isten ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját“ (2 Pét. 3,13). Világvégi beteljesülés Ez nem a túlvilágra menekülés a földi történelemből. Ez mindenestül evilági — mert világvégi — realizmus; az egész történelem értékelése ugyanis azon áll vagy bukik: van-e tudomásunk egy Istentől szavatolt beteljesülésről az idők végén. Csak a keresztény tudhatja, hogy az idők vége már megkezdődött a feltámadott Krisztusban, s azért még látszólag értelmetlenül elszenvedett katasztrófák idején is vigasztalja Ágoston szava: „Csak akkor dicsekedhetünk azzal, hogy megtettük a végleges átmenetet, ha arra a helyre jutunk, ahol nincs többé kísértés, ha belépünk abba a békességbe, amelyre idelenn oly sok és viszontagságos küzdelemben törekszünk.“ A hivő keresztény tudja, hogy ez a boldog kimenetel Krisztusban már mindenki számára adva van, aki szabad, kegyelem támogatta akaratának igenjével megnyílik az isteninek. Mindaz, ami Isten emberré-levése óta történik, csak türelmes feltárása annak, ami már itt van, a mienk. A történelem végső szava Jézus Krisztusban már elhangzott. Ami még történik, az mind benne van az űr szavában: „Még egy kis idő, és viszontláttok engem“ (Jn. 16,16). 38