Szolgálat 15. (1972)

A történelem értelme

A történelem második nehéz kérdése: Honnét van az, hogy a történelem mindig újra és újra a történelemromboló erők tragédiájává válik? Az, ami a földön nagy, a béke és a népek boldogsága, mintha mindig csak gőgből és szenvedésből, háborúból és osztályharcból származnék! A világtörténelem egész mérlegén keresztülhúzódik egy mindig hatalmasabbra dagadó hibás tétel, és senkifia csak-evilági bölcs nem tudja ennek a forrását fölfedezni. Itt azonban ismét elénk jön a kinyilatkoztatás igéje Krisztusban, és ha hiszünk, megsejtet valamit egy Isten ellenségévé vált teremtés kozmikus borzadályából, amelyet azonban Krisztus szabadító kegyelmével megvált, mindaddig, míg végül az egész emberi történelem belealkonyodik az örökkévalóságba. Minden történelmi rossz gyökere az ember szabad, istenellenes, bűnös tette. És ebben az értelemben a történelem, mint Ágoston mondja, „szerencsétlen csapások sorozata“.

Ezen alapul a keresztény történelemértelmezés igazi, élettapasztalaton nyugvó pesszimizmusa, amely minden evilági kétségbeesésnél hasonlíthatatlanul realisztikusabb. A történelem megmagyarázhatatlan a gonosz hatalma nélkül, — de éppen ezért érvényes „a keresztény történelemszemlélet első, sziklaszilárd, mindenen uralkodó mondata is: Isten a történelem Ura. Minden más hitbeli kísértés vagy kétségbeesés, bűn és hit tagadás.

Az Isten győzelmébe vetett keresztény hit az örökkévalóságra vonatkozik, nem az időre — persze nem mintha ennek a győzelemnek nem volnának meg a jelei már időben is. De ezek csak jelek, nem maga a győzelem“ (Theodor Haecker). A történelemirányító Istennek titokzatos önmegtagadása ez: első eljövetelekor ugyan már „legyőzte a világot“ (Jn. 16,33), de ezt a győzelmet csak második eljövetelekor teszi véglegessé, amikor „a halált elnyeli a győzelem“ (1 Kor. 15,54). Istennek ez az önmegtagadása teszi lehetővé az évezredeknek abban az egymásutánjában, amit mi világtörténelemnek nevezünk, hogy a szabadnak teremtett szellem mindig újból igent vagy nemet mondhasson, mert ebben a szellemben együtt van „Isten városa“ és „evilág városa“. Ez a történelem „isteni színjátéka“: a harc Krisztus és Béliál, hit és hitetlenség között; ez tesz az emberszív mélyes mélyén értelemhordozóvá—mert az örökkévalóságra döntővé — minden történelmi keletkezést és elmúlást, „így tehát a keresztény azon a nézeten van, hogy az ő történelemfelfogása jut legközelebb a történelem mivoltához, és nem hagy ki belőle semmit“ (Theodor Haecker).

Minden történelemértelmezés végső kérdése: Honnét van az, hogy az emberiség minden katasztrófa után sem szűnik meg legalább vágyakozni az egység és a béke birodalma után? Honnét vesszük annak jogát és kötelességét, hogy még a pusztán emberi vagy pusztán kollektív emberboldogítás törekvéseiben is mindig elismerjük: mindez valódi bizonyítéka

37