Szolgálat 15. (1972)

Az Egyház - Isten ereje emberi gyöngeségben

A gyönge Egyház: a hit öröme

Az Egyház gyöngeségéről szóló kemény szó ilyenformán szelíddé és kedvessé lehet számunkra. Mert éppen ebben a gyöngeségben lesz a Megfeszített Egyháza Isten irgalmas kegyelmének foglalata, Urunk győzelmes szeretetének alázatos jele. Ez a gyönge Egyház hitünk öröme, nem annak ellenére, hogy gyönge, hanem éppen azért. Ez nem teológiai dialektika, kibúvóul az alól a kötelesség alól, hogy mindig újból próbálkozzunk már itt a földön is mind világítóbbá tenni az Egyház bizonyságtevő erejét és szentségét. De hitünk csak akkor marad becsületes, erős és örvendező, ha tudjuk, hogy Istennek egészen másforma hatalma és dicsősége éppen a földi tehetetlenségben és gyalázatban mutakozik meg. Hiszen az Egyház és benne mi magunk az űr halálát ünnepeljük, míg Krisztus dicsőségében újra el nem jön. ö egyszer Jeruzsálem falain kívül, minden emberi mértéken túl elszenvedte a halált. Azért az Egyháznak követnie kell őt gyalázatában (Zsid. 13,13). De hogy ez a gyalázat már most is mélységes öröm lehet, azt ma még csak sejthetjük a kegyelem által; megérteni csak akkor fogjuk, ha egyszer, a földi idő végén, a szellemek Ura elválasztja a juhokat a bakoktól. Mert „aki szégyell engem és az én szavaimat“ a földön, „azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében“ (Mk. 8,38).

Nehéz felfogni ezt. Szemünk hályogos, szívünk tompa. Mindig újból kell kérnünk: „Praestet fides supplementum sensum defectui! — a hit pótolja az érzékek hiányosságát!“ Ez érvényes az Egyházra, a hit misztériumára is. Az a sorsa, mint az űré: ő az áldozatban győzött, a kereszten győzte le „e világ fejedelmét“. Az Egyház még a pusztában vándorol — de az űr az ígéret Földjére vezeti. Még a keresztutat járja, de csak így jut el a dicsőségbe. Tudjuk, hogy a gyöngeség egyházában már megkezdődött a világ jövendő kora, hogy a hajnalcsillag már ott világít a szívünkben. Nem szégyelljük az Egyházat azért, mert akad benne szégyellnivaló is. Akkor kellene féltenünk, ha a világ nem mosolyogná le, nem vetné meg többé, hanem különleges tiszteletben részesítené.

A gyönge Egyházban bizonyítsuk be Krisztus iránti szeretetünk erejét. Ez a szeretet nem kicsinyes és nem farizeusi; ismeri a „szeplőket és ráncokat“ az Egyház arcán, de nem számlálgatja őket. A szeretet mindig „mindent elvisel, mindent elhisz, mindent remél, mindent eltűr“ — ilyen az Egyház iránti szeretet is, amely örvendezve és szomorúan, felháborodva és csendesen, türelmesen és heves buzgalommal lép fel ennek az Egyháznak érdekében. És aztán éppen ebben a szeretetben megy végbe az Egyház átváltozása nyomorúságból túláradó bőségbe, torzalakból halhatatlan szépségbe, csöndben és feltartóztathatatlanul, egészen az idők végezetéig.

20